részletek
Tények:
1991-ben elzártak egy iratot a CIA igazgatójának széfjében. Ma is ott van. A rejtjeles szöveg egy ősi kapura és egy ismeretlen, föld alatti helyre tartalmaz utalásokat. Az iratban szerepel ez a kifejezés: „Itt van elrejtve valahol”. A regényben megnevezett valamennyi szervezet létezik, köztük a szabadkőművesek, a Láthatatlan Kollégium, a Biztonsági Hivatal, az SMSC és az Elvont Tudományok Intézete. A regényben említett szertartások, tudományok, műtárgyak és műemlékek mind valóságosak.
Prológus
A Templom háza
20 óra 33 perc
A halálban a hogyan a titok.
Az idők kezdetétől fogva a halálban mindig a hogyan volt a titok.
A harmincnégy éves beavatott lenézett a tenyerében tartott koponyára. A koponya üreges volt, mint egy edény, vérvörös borral töltve. Nincs mitől félned.
A hagyomány szerint a vérpadra küldött középkori eretnekek szertartásos öltözékében indult el az úton; a bő ing nyílása felfedte mellkasa halvány bőrét, bal nadrágszára a térdéig, jobb ruhaujja a könyökéig feltűrve. Nyaka körül hurok – a „vontatókötél”, ahogy a testvérek nevezik. Ma este azonban, a tanúságot tevő testvérek módjára, már mesternek öltözött.
A testvérek gyülekezete kört formált körülötte: valamennyien teljes díszben, báránybőr kötényt, övet és fehér kesztyűt viseltek. Nyakukban az ünnepi ékszerek, melyek drágakövei mint kísérteties szemek ragyogtak a félhomályban. Sokan közülük magas állást töltöttek be az életben, ám a beavatott tudta, hogy világi rangjuk mit sem jelent e falak között. Itt minden ember egyenlő; felesküdött testvérek ők, akiket misztikus kötelék fűz össze.
Ahogy végighordozta tekintetét a félelmetes gyülekezeten, a beavatott azon tűnődött, képzelné-e valaki a külvilágból, hogy ez a válogatott társaság egy bizonyos helyen találkozik… hát még ezen a helyen! A terem úgy festett, mint egy ókori szentély.
Ám az igazság még ennél is különösebb volt. Mindössze néhány sarokra vagyok a Fehér Háztól.
Ez a monumentális épület az Északnyugati Tizenhatodik utca 1733. száma alatt található Washingtonban, és egy kereszténység előtti templom hű mása – Mausolus király templomáé, az eredeti mauzóleumé… ahová halála után kerül az ember. A főbejáraton kívül két tizenhét tonnás szfinx őrzi a bronzkaput. Odabent szertartástermek, fogadócsarnokok labirintusa, lezárt boltívek, könyvtárak és egy elfalazott üreg, amely két ember földi maradványait rejti. A beavatottnak elmondták, hogy az épület minden helyisége titkot őriz, de ő tudta, hogy egyetlen szoba sem őriz súlyosabb titkokat, mint az a hatalmas terem, amelyben most térdel a koponyával a kezében.
A Templom terem.
Alaprajza szabályos négyzet. Lenyűgözőek a méretei. A mennyezet több mint harminc méter magasságban ásít, és zöld gránit monolit oszlopok támasztják alá. Körben sötét orosz diófából faragott ülések, disznóbőrrel párnázva. A nyugati falat tíz méter magas trón uralja, szemben vele rejtett orgona. A falakon ősi szimbólumok kavalkádja… egyiptomi, héber, asztronómiai, alkímiai és ki tudja, még milyen ismeretlen jelképek.
A Templom termet ma este gyertyák pontosan elrendezett sora világítja meg. Halvány fényüket csak egy sápadt holdsugár támogatja a nagy tetőablakon át, kiemelve a terem legbámulatosabb tárgyát – a belga feketemárvány tömbből kifaragott és fényesre csiszolt óriási oltárt, amely a négyszögletes helyiség közepén emelkedik.A halálban a hogyan a titok, emlékeztette magát a beavatott.
– Itt az idő – súgta egy hang.
A beavatott fölemelte tekintetét az előtte álló, fehér köntösű, méltóságteljes alakra. A legfőbb főmester. Az ötvenes éveinek végén járó férfi egy amerikai ikon, robosztus alkatú és mérhetetlenül gazdag. Egykor sötét haja már ezüstbe fordult, híres arcvonásai a hatalom köreiben töltött életről és élénk értelemről tanúskodtak.
– Tedd le az esküt – mondta a főmester, a hangja puha, mint a hulló hó. – Fejezd be utadat.
A beavatott útja, mint minden ilyen utazás, az első fokon kezdődött. Akkor éjjel egy ehhez hasonló szertartás keretében a főmester egy bársonycsuklyával elvakította és csupasz mellkasához tartva a rituális kardot felszólította: – Becsületedre fogadod, hogy nem haszonleséstől vagy más méltatlan indoktól vezettetve, hanem önként és szabadon jelentkezel beavatásra ezen testvériség titkaiba és előjogaiba?
– Fogadom – hazudta a beavatott.
– Akkor hadd legyen ez a lelkiismeret fullánkja – figyelmeztette a főmester –, és sújtson azonnali halál, ha valaha elárulod a rád bízott titkokat.
Akkor nem érzett félelmet. Sohasem fogják megtudni, mi a valódi szándékom.
Ma este azonban fenyegető komorságot érzékelt a Templom teremben, és elgondolkodott a borzalmas fenyegetéseken, amelyeket útja során kapott: szörnyű következményekre számítson, ha valaha is felfedi az ősi titkokat, amelyeknek birtokába fog jutni. Fültől fülig elvágott torok… tövestül kitépett nyelv… kiszaggatott és tűzre vetett belek… szétszóratva a szélrózsa minden irányába… kitépett és az erdő vadjai elé vetett szív…
– Testvér – mondta a szürke szemű mester a beavatott vállára téve a bal kezét –, tedd le az utolsó esküt.
A beavatott, megacélozva magát útja e végső lépéséhez és meghajtva izmos felsőtestét, figyelmét a tenyerében tartott koponyára irányította. A bíborvörös bor szinte feketének tűnt a gyertyák gyér fényében. Néma csend borult a teremre, s érezte, hogy minden tekintet rámered, várva, hogy letegye az utolsó esküt és csatlakozzon az elit soraihoz.
Ma este, gondolta, olyasmi esik meg e falak között, amelyre nem volt még példa a testvériség történetében. Egyszer sem, évszázadok óta.
Tudta, hogy ez lesz a szikra… és elképzelhetetlen hatalmat nyer általa.Feltöltődve energiával, vett egy mély lélegzetet és mondani kezdte a szavakat, amelyeket megszámlálhatatlanul sok ember ismételt már előtte különböző országokban.
– Váljék ez a bor, amit most megiszom, halálos méreggé… ha valaha is tudatosan vagy akarattal megszegem ezt az esküt.
Szavai visszhangzottak a tágas térben.
Aztán minden elcsendesedett.
A beavatott biztos kézzel szájához emelte a koponyát és érezte, ahogy a száraz csonthoz ér az ajka. Lehunyva szemét maga felé döntötte a koponyát és hosszú, nagy kortyokban itta a bort. Amikor az utolsó csepp is elfogyott, letette a koponyát.
Egy pillanatig úgy rémlett neki, mintha elszorulna a tüdeje, és a szíve heves dörömbölésbe kezdett. Istenem, tudják! De a rossz érzés, amilyen gyorsan jött, olyan gyorsan elillant.
Kellemes melegség áradt szét a testében. A beavatott feloldódott és befelé mosolyogva föltekintett a szürke szemű, gyanútlan férfira, aki volt olyan jó bolond, hogy felvette őt a testvériség legtitkosabb soraiba.
Hamarosan elveszítesz mindent, ami drága volt neked.
Első fejezet
Az Otis lift az Eiffel-torony déli szárnyában kapaszkodott fölfelé, turistákkal tömve. A zsúfolt felvonóban egy vasalt öltönyös, szigorú üzletember lenézett a mellette álló fiúra: – Sápadtnak tűnsz, fiam. Odalent kellett volna maradnod.
– Jól vagyok… – válaszolta a gyerek a szorongásával küzdve. – A következő szinten kiszállok. Nem kapok levegőt.
A férfi közelebb hajolt: – Azt hittem, már túl vagy ezen. – Gyöngéden megsimogatta a fiú arcát.
A gyerek szégyenkezett, amiért csalódást okoz az apjának, de már alig bírta elviselni a zúgást a fülében. Nem kapok levegőt. Ki kell jutnom ebből a dobozból!
A liftkezelő mondott valami megnyugtatót a felvonó olajozottan működő dugattyúiról és acélszerkezetéről. Mélyen alattuk Párizs utcái, amerre a szem ellátott.
Mindjárt ott vagyunk, biztatta magát a fiú nyakát nyújtogatva a közeledő platform felé. Tarts ki!
Ahogy a lift meredek szögben tartott a felső kilátóterasz felé, az akna szűkülni kezdett, masszív támfalai keskeny, függőleges alagúttá húzódtak össze.
– Papa, nem hiszem, hogy…
Hirtelen éles reccsenés hallatszott a fejük felett. A liftszekrény megrázkódott és az oldalára dőlt. Elvásott kábelek csapkodtak tekergő kígyókként körülöttük. A gyerek az apja keze után nyúlt.
– Papa!
Egy rémületes pillanatig összefonódott a tekintetük.
Aztán kiszakadt a felvonó alja.
Robert Langdon félig éber álmából riadva pattant föl a puha bőrülésről. Egyedül volt egy Falcon 2000EX hatalmas kabinjában, amelyet meg-megdobott a turbulencia. Hátul egyenletesen zúgott a két Pratt & Whitney hajtómű.
– Mr. Langdon – reccsent meg az intercom a feje fölött –, hamarosan megérkezünk.
Langdon kiegyenesedett ültében és visszacsúsztatta jegyzeteit a válltáskába. A szabadkőműves szimbolikát tanulmányozta, amikor elkalandoztak a gondolatai. Azért merült fel benne halott apjának a képe, gyanította Langdon, mert megzavarta a ma reggeli váratlan meghívás régi mentorától, Peter Solomontól.
A másik ember, akinek nem akartam csalódást okozni.
Az ötvennyolc éves filantróp, történész és tudós csaknem harminc évvel ezelőtt vette a szárnyai alá Langdont, több tekintetben is betöltve az apja halálával keletkezett űrt. Noha Solomon befolyásos és igen gazdag családból származott, Langdon alázatot és szeretetet látott meleg, szürke szemében.
Az ablakon túl lenyugodott a nap, de Langdon még ki tudta venni a világ legmagasabb obeliszkjének karcsú sziluettjét, amely úgy hasított bele a horizontba, akár egy ősi gnómón tornya. A közel 170 méter magas, márvánnyal borított obeliszk a nemzet szívét jelölte. A toronytól sugár alakban terjeszkedtek kifelé mértani szabályossággal az utcák.
Washington még innen, a levegőből is már-már misztikus hatalmat sugárzott.
Langdon szerette ezt a várost, és ahogy a gép földet ért, a várakozás növekvő izgalma vett rajta erőt. A repülő egy magánterminál elé gurult valahol az irdatlan kiterjedésű Dulles nemzetközi repülőtéren, és megállt.
Langdon összeszedte a holmiját, elköszönt a pilótáktól és kilépett a luxuskabinból az odagördülő lépcsőre. Felszabadítónak érezte a hideg januári levegőt.
Lélegezz, Robert, mondta magának, hálásan fogadva a tágas, nyílt teret.
Fehér ködréteg ült a kifutó fölött, olyan érzést keltve, mintha mocsárba merülne, amikor lelépett a betonra.
– Hahó! Hahó! – kiáltozta egy csilingelő brit akcentus a leszállópálya végéből. – Langdon professzor?
Langdon egy jelvényes középkorú nőt látott mappával boldogan integetve elé sietni. Göndör szőke fürtjei kikandikáltak a divatos kötött sapka alól.
– Isten hozta Washingtonban, uram!
Langdon rámosolygott: – Köszönöm.
– Pam vagyok az utas szolgálattól. – A nő már-már idegesítő vehemenciával beszélt. – Jöjjön velem, odavezetem az autójához.
Langdon követte a nőt a terminál felé, amely körül fényes magángépek sorakoztak. Taxiállomás a híres és gazdag embereknek.
– A világért sem szeretnék tolakodni – mondta a nő bátortalanul –, de ugye maga az a Robert Langdon, aki a szimbólumokról és a vallásról ír könyveket?
Langdon tétovázott, majd bólintott.
– Gondoltam! – ragyogott fel a nő. – Olvastuk a könyvklubunkban azt a kötetét a szent nőiségről és az egyházról. Milyen jó kis botrányt okozott! Szereti kiugrasztani a nyulat a bokorból?
Langdon mosolygott. – Nem a botrány kedvéért írtam.
A nő megérezhette, hogy Langdonnak nincs kedve a könyvéről eszmét cserélni. – Elnézést. Csak locsogok itt. Gondolhattam volna, hogy unja már, ha felismerik… de végül is maga tehet róla. – Tréfálkozva Langdon öltözékére mutatott. – Elárulja az egyenruhája.
Az egyenruhám? Langdon végignézett az öltözetén. A szokásos sötétszürke garbója, a Harris tweedzakója és a szattyánbőr félcipője volt rajta… mindig ezt viselte az egyetemen, az előadó körútjain, a fotózásokon és társasági eseményeken.
A nő nevetett. – A garbója nem valami divatos. Mennyivel jobban festene nyakkendőben!
Azt már nem, gondolta Langdon. Nyakba vetett hurok.
Langdonnak heti hat napon át kötelező volt nyakkendőt kötnie, amíg a Philips Exeter Akadémiára járt, és dacára az igazgató romantikus állításainak, miszerint a kravátli őse az a selyem fascalia volt, amelyet a római orátorok viseltek, hogy melegen tartsák a hangszálaikat, Langdon tudta, hogy a kravátli szó a kegyetlen horvát zsoldosok elnevezéséből – a croatból – ered; ők kötöttek kendőt a nyakukba, mielőtt harcba indultak. Manapság a modern hivatali harcosok csomózzák a nyakukba ezt az ősi harci díszt, hogy megfélemlítsék az ellenfelet az értekezletek csataterein.
– Köszönöm a jó tanácsot – mondta Langdon vidoran. – Ígérem, fontolóra veszem.
Szerencsére ekkor egy sötét öltönyös, hivatalos külsejű férfi szállt ki a terminál mellett parkoló áramvonalas Lincolnból és fölemelte az ujját.
– Mr. Langdon? Charles vagyok a Beltway Limousine-tól. – Kinyitotta az utastér ajtaját. – Jó estét, uram. Isten hozta Washingtonban.
Langdon borravalót adott Pamnek a szolgálataiért és beszállt a plüssel kárpitozott kocsiba. A sofőr felhívta figyelmét a hőmérséklet szabályozóra, a palackozott vízre és egy kosárka meleg muffinra. Másodperceken belül már egy magán bekötőúton száguldottak. Hát így él a világ másik fele.
Miközben a vezető rákormányozta a kocsit a Windsock Drive-ra, megnézte a fuvarlevelet és lebonyolított egy gyors hívást.
– Itt a Beltway Limousine – mondta profi hatékonysággal. – Arra kértek, hogy jelentsem, ha leszállt az utasom. – Szünetet tartott. – Igen, uram. A vendége, Mr. Langdon megérkezett és este hétre ott leszek vele a Capitolum épületénél. Szolgálatára, uram – azzal letette.
Langdon mosolygott magában. Szál nem marad elvarratlan. Peter Solomon híres volt arról, hogy ügyel a részletekre, ezzel is hozzájárulva ahhoz, hogy olajozottan működtesse jelentékeny birodalmát. Azért az a néhány milliárd dollár a bankban is segít.
Langdon elhelyezkedett a plüssülésen, s ahogy elmaradt mögöttük a repülőtér zaja, lehunyta a szemét. A Capitolium félórára van innen, és jól jött, hogy ez alatt egyedül lehet és rendezheti a gondolatait. Olyan gyorsan történt minden, hogy Langdon csak most kezdte el komolyan törni a fejét az előtte álló hihetetlen estén.
Megérkezés teljes titokban, gondolta, derülve a kilátásokon.
Tíz mérföldre a Capitolium épületétől egy magányos figura már alig várta Robert Langdon érkezését.
furcsaságok
"Az ötödik italáldozat" elnevezésű ősi szertartás, amelyen bort isznak emberi koponyából, máig fennmaradt. A rítus leírása több történelmi szövegben is olvasható, köztük John Quincy Adams elnök szabadkőműves leveleiben.
Washington egyik legszentebb és legtiszteletreméltóbb épületének homlokzatán van egy félelmetes faragvány… Darth Vadert ábrázolja.
A világ legnagyobb múzeumi gyűjteményét nem látogathatja a nagyközönség. Az öt szárnyból álló hatalmas épületben van “tiszta szoba”, “halálzóna” és egy több mint hat méter hosszú óriás tintahal.
1991-ben elzártak egy dokumentumot a CIA igazgatójának széfjébe. Ma is ott van. A titkosírásos szöveg utalásokat tartalmaz egy ősi kapura, egy piramisra és egy ismeretlen földalatti helyre. A dokumentumban szerepel ez a mondat is: "Itt van elrejtve valahol."
cselekménye
A regényből globális kulturális jelenséggé nőtt Da Vinci-kód folytatásában Dan Brown ismét bizonyítja mindazt, ami a világ legnépszerúbb thriller szerzőjévé tette. Az elveszett jelkép mesterien szövi a történetet — egy életveszélyes hajszáról a kódok, titkok és rejteti igazságok labirintusában, ahol Brown eddigi legfélelmetesebb gonosztevője mozgatja a szálakat. A Washington láthatatlan termeiben, alagútjaiban és templomaiban játszódó regény nyaktörő sebességgel száguld az elképzelhetetlen végkifejletig.
A történet úgy indul, hogy Robert Langdont, a harvardi szimbólumkutatót váratlanul egy esti előadás megtartására kérik fel az Egyesült Államok Capitoliumában. Amint megérkezik, az események bizarr fordulatot vesznek. Egy nagy műgonddal öt szimbólummal díszített nyugtalanító tárgy tűnik fel az épületben. Langdon egy ősi meghívást azonosít benne... amely az ezoterikus bölcsesség rég elfeledett világába invitálja.
Amikor Langdon szeretett mentora, Peter Solomon — a jeles szabadkőműves és filantróp — brutális emberrablás áldozata lesz, Langdon rájön, hogy csak úgy van esélye Peter megmentésére, ha elfogadja a misztikus meghívást, akárhová vezesse is. Langdon egyszeriben ott találja magát a szabadkőműves titkok, az elhallgatott történelem, a sosem látott helyszínek rejtett világában, ahol minden az egyedül lehetséges és felfoghatatlan igazságra mutat.
Ahogy azt A Da Vinci-kód és az Angyalok és démonok már bizonyította, Dan Brown regényeibe remekül szövődnek bele a rejtelmes históriák, a titokzatos szimbólumok és kódok. Új könyvében ismét egy villámgyors és intelligens történetbe vezeti be az olvasót, amely tele van meglepetésekkel. Az elveszett jelkép pontosan azt nyújtja, amire Brown rajongói vártak... a szerző eddigi legizgalmasabb regényét.
James Kaplan - 2009.09.13.
Dan Brown barátságos, normális fickó -- nem az a fajta, akinek A Da Vinci-kód sötét világát megteremtő írót várná az ember. A könyv 2003-ban jött ki, több mint 80 millió példányt adtak el belőle világszerte, 2006-ban pedig film készült belőle Tom Hanks főszereplésével, ami 758 millió dollárt jövedelmezett. És hatalmas vitákat gerjesztett: katolikus egyházi vezetők vádolták meg eretnekséggel és az Opus Dei, egy konzervatív római katolikus csoport negatív ábrázolásával. És most, hat és fél év múltán, megjelent Brown legújabb regénye, Az elveszett jelkép.
A 45 éves Brown még mindig csodálkozik azon, hogy a könyve ekkora vihart kavart. Egy New England-i bentlakásos iskolában nőtt fel, ahol az apja matematikát tanított; az anyja muzsikus. Miután énekes—dalszerzőként kudarcot vallott, a regényírás mellett döntött, amelyet mérsékelt sikerrel művelt a negyedik könyve, A Da Vinci-kód megjelenéséig. Az elveszett jelkép hőse ismét a harvardi szimbólumkutató professzor, Robert Langdon, aki ezúttal a hatalom központjában, Washingtonban lép színre.
Milyen hatással volt az új könyvre A Da Vinci-kód sikere?
Már javában dolgoztam Az elveszett jelképen, amikor rájötttem, hogy A Da Vinci-kód nagyot fog szólni. A sikernek az lett a következménye, aminek más írók esetében is meg kellett történnie: egy időre görcsössé váltam. Ahelyett, hogy nyugodtan leírtam volna, mit tesznek a szereplőim, azt mondtam magamnak: "Vigyázat, ezt emberek milliói fogják olvasni." Mint amikor egy teniszező túlságosan rákészül egy ütésre – átmenetileg lebénultam.
Hogyan jutott túl rajta?
Csitult a hév, és ráébredtem, hogy ennek semmi köze ahhoz, amit csinálok. Én csak egy író vagyok, aki elmesél egy történetet.
De rengeteg pénzért.
És ez drámai változást hozott az életemben. Ami többnyire, bár nem minden esetben, csodálatos volt. Elveszíted a magánéletedet, és ez tényleg nagy változás.
Vannak párhuzamok az új regény és A Da Vinci-kód között?
Valamennyi könyvem között vannak párhuzamok. A szimbólumok, titkos társaságok, a művészet és a történelem hasonló világában járunk.
Mi érdekelte Washingtonban?
A hatalom, különös tekintettel a rejtett hatalomra. Az árnyékhatalomra. A Nemzetbiztonsági Ügynökség. A Nemzeti Felderítési Hivatal. Az Opus Dei. Az az eszme, hogy mindennek megvan az oka, még ha mi nem látjuk is tisztán. Kicsit a vallásra emlékeztet. A vallás ereje abban van, hogy azt gondolod, semmi sem véletlen: ha tragédia történik az életemben, az Isten próbatétele vagy üzenete. Így működnek az összeesküvéselméletek hívei is. Azt mondják: "Rossz a gazdasági helyzet? Ez nem lehet véletlen. Prágában összeült egy csapat gazdag ember, és..."
Vallásos?
Episzkopális hitben nevelkedtem és nagyon vallásos gyerek voltam. Aztán nyolcadikban vagy kilencedikben elkezdtem csillagászattal, kozmológiával és a világegyetem keletkezésével foglalkozni. Emlékszem, azzal fordultam egy lelkészhez: "Nem értem. Azt olvastam egy könyvben, hogy volt egy robbanás, amit Nagy Bummnak neveznek, de itt meg az áll, hogy Isten hat nap alatt teremtette az eget, a földet és az állatokat. Melyik az igaz?" Sajnos azt válaszolta, hogy a jó gyerekek nem kérdeznek ilyet. Csalódottan mondtam: "A Bibliának nincs értelme. A tudomány sokkal meggyőzőbbnek tűnik." És eltávolodtam a vallástól.
Most hol tart?
A sors iróniája, hogy teljes kört jártam be. Minél több természettudományt tanultam, annál inkább azt láttam, hogy a fizikából metafizika lesz, a számokból imaginárius számok. Minél mélyebbre jutsz a tudományban, annál ingoványosabb lesz a talaj. És végül arra lyukadsz ki, hogy létezik valamilyen rend, és a tudománynak is van spirituális vonatkozása.
Hogyan jutott el a szent nőiség gondolatához, a kereszténység nőközpontú változatához A Da Vinci-kódban?
Részben az anyám révén... aki erős meggyőződésekkel rendelkezik, miközben nyitott arra, hogy megváltoztassa őket. Másrészt szerelmes lettem és érdekelni kezdtek más vallások, elsősorban a régebbiek, a pogányság és a Földanya hit. De benne volt az is, hogy milyen destruktív erőt képviselnek a férfiak. Azt mondtam magamnak: "Nézd meg, mit művelünk. Ha az öldöklésre fordított pénz és szellemi energia felét a problémák megoldásának szentelnénk, csodákat lehetne tenni." Ezt a tesztoszteronnal hoztam kapcsolatba. Azt kérdeztem, “mi van, ha Isten nő? Mi lenne, ha teret engednénk a feminin -- kreatívabb, passzív, szerető -- oldalunknak?" Ez persze így durva általonosítás, de mindezek együtt vezettek el oda, hogy a szent nőiség híve lettem.
Hisz az összeesküvéselméletekben?
Nem én, semmilyen módon vagy formában. Ehhez túl szkeptikus vagyok. Nem hiszek az UFO-kban, sem abban, hogy 2012-ben világvége lesz. Úgy gondolom, hogy a könyveim tömegsikere éppen a szkeptikus nézőpontomnak köszönhető. A főhősöm, Robert Langdon sem vevő az összeesküvéselméletekre. Intelligens emberként elolvassa őket az ember és azt mondja: "Hát ez érdekes. Kíváncsi vagyok, lehetséges-e." De én állandó kapcsolatban vagyok egy figurával, aki úgy gondolkozik: "Ez nevetséges." Ha jól végzem a dolgom, akkor ön, a szkeptikus olvasó belemerül a történeteimbe és azt mondja: "Istenem. Lehetséges? Talán."
Tud még úgy írni Robert Langdonról, hogy nem Tom Hankst látja maga előtt?
Persze. Sokkal több időt töltöttem Robert Langdonnal a fejemben, mint amennyit Tom Hanksszel a szerepében. Eszembe sem jut.
Milyen volt az irodalom világa után a film világa?
Az írás magányos tevékenység. A filmkészítés maga az ellenőrzött káosz – alkotóelemek és emberek ezrei kellenek hozzá. Minden döntés kompromisszum eredménye. Ha az írónak nem tetszik egy szereplő külseje vagy szövege, egyszerűen átírja. A filmben ez sokkal nehezebb eset. Ráadásul a moziban mindenki ugyanazt a Harry Pottert, ugyanazt a Robert Langdont látja. A film közös élmény – és könnyen lehet, hogy nem azt adja vissza, amit az író vagy az olvasó elképzelt.
Úgy hallottam, eleinte nem akarta engedélyezni A Da Vinci-kód megfilmesítését. Miért gondolta meg magát?
Részben azért, mert a legjobb szakemberekkel volt alkalmam dolgozni. Másrészt ott volt az az érv, hogy nagyon sok ember néz filmet, aki nem olvas könyveket, és a mozi hozzájuk is eljuttathatja ezt a nagy hatású történetet.
Térjünk még vissza a kezdetekhez: hogyan nyergelt át a nyolcvanas évek végén a zeneipartól a regényíráshoz?
Érdekes eset volt. Rájöttem, hogy sem a zene, sem Los Angeles nem nekem való. A Hollywood Boulevard közvetlen közelében laktam és a szomszédaim heavy-metál zenészek voltak. Partra vetett halnak éreztem magam. Egy egyetemi előkészítő iskola campusán nőttem fel, még farmernadrágom sem volt! Írtam egy cikket az Exeter Alumni magazinnak arról, milyen volt nyakkendős, északi magániskolás srácként a déli zeneipar központjában élni. Azt a címet adtam neki: “Jóság és tudás a Sunset Stripen”. Heccből írtam, de lehozták, és utána felhívott egy irodalmi ügynök New Yorkból. Azt mondta: “Tetszett a látásmódja, jól ír, hívjon fel, ha New Yorkban jár, elviszem ebédelni”. Így is történt. Egy órán át beszélgettünk. Én sztoriztam, ő pedig azt mondta, hogy regényt kéne írnom. Valami olyasmivel hárítottam el, hogy fogalmam sincs, miről írhatnék. A pasas rám nézett az asztal fölött: “Nekem ez a szakmám. Értek hozzá. Maga jól tud történeteket mesélni. Egy szép napon majd rájön, hogy miről írhatna, és akkor össze fog hozni egy regényt.” Bolond vénember, gondoltam én magamban, és hazamentem.
Aztán elolvasott egy Sidney Sheldon regényt...
Igen, az volt a címe, hogy The Doomsday Conspiracy. Visszatekintve nem egy nagy szám. Könnyű fajsúlyú. De nagyon élveztem. Tanultam kreatív írást a főiskolán, de ott a személyes tapasztalatok adták a témát, mindig azt kérték, hogy arról írjunk, amit ismerünk, így nemigen próbáltam figurákat teremteni és azokról írni.
Amikor az Exeterben tanított, néhány diákjuk nagy bajba került, mert viccből olyan e-maileket írtak, amelyekben az elnököt fenyegették.
Igen. Elég megrázó volt. Még a drótposta hőskorában történt, és nekem szöget ütött a fejembe, honnan tudhatta a titkosszolgálat, hogy mi volt azokban a magánlevelekben. Ezután értesültem a Nemzetbiztonsági Ügynökség létéről, amiről akkoriban még senki sem tudott. Lázba hozott a téma és úgy éreztem, hogy írnom kell erről egy regényt. A szó szoros értelmében egy szép napon felébredtem és azt mondtam magamnak: “Itt az ideje, hogy írj egy regényt.” A feleségem bátorított, hogy vágjak csak bele. Egyszerre két állásom lett. Hajnali 4-kor keltem, 8-ig írtam, aztán felültem a biciklire, tekertem 12 mérföldet a helyi iskolába, ahol spanyolt tanítottam, aztán újra 12 mérföldet kerekeztem hazáig, letusoltam, rohanás a Phillips-Exeterbe, ahol volt még két délutáni órám, és ez így ment napról napra. Egy év múlva elkészült az első regényem, a Digitális erőd.
„Vége a várakozásnak. Megjelent Az elveszett jelkép – és nem kell ahhoz szabadkőművesnek lennünk, hogy élvezni tudjuk… Izgalmas és szórakoztató, akár egy menet a hullámvasúton.” — The Los Angeles Times
„Dan Brownnak sikerült vért pumpálnia egy halott műfajba… Kódokkal és rejtelmes utalásokkal teli könyve bővelkedik egzotikumokban… látványos képekben… és abban a sodró lendületben, amely letehetetlenné teszi Az elveszett jelképet. Még egy ragyogó, elmemozgató robert langdon sztori.„ — Janet Maslin, The New York Times
„Őrjítően izgalmas, rabul ejtő regény” — Daily News (New York)
„Vérbeli Brown: egy üstökös pályájának gyönyörű ívét futjuk be, míg végül fény derül a gyilkos kilétének titkára” - The Washington Post
„Robert Langdon továbbra is remek hős: a szolid tudós, aki válsághelyzetben megacélozza magát és a tettek mezejére lép… A kódok izgalmasak, a helyszínek ismert turistalátványosságokat mutatnak meg új megvilágításban, Brown lenyűgözi az olvasót.” - Entertainment Weekly
„Észbontó rohanás… ütős könyv tele rejtvényekkel, bűvös négyzetekkel, szimbólumokkal, piramisokkal és egy titokkal, amely felmérhetetlen hatalmat ad.” - San Francisco Chronicle
„Színtiszta élvezet… és az ismertnek hitt világ, amelyben semmi sem az, aminek látszik.” - Newsweek
Olvasson bele!
Adatok:
A Sion Rendje — egy 1099-ben alapított titkos társaság — létező szervezet. 1975-ben a párizsi Bibliotheque Nationale-ban előkerült pergamenek, az úgynevezett Les Dossiers Secrets, a Sion Rendjének számos tagját azonosítják, köztük Sir Isaac Newtont, Botticellit, Victor Hugót és Leonardo da Vincit.
Az Opus Dei néven ismert vatikáni rend egy mélyen elkötelezett katolikus szekta, amely újabban viták kereszttüzébe került, miután agymosással, kényszer alkalmazásával és a "test sanyargatása" névvel illetett veszélyes gyakorlattal vádolták meg. Az Opus Dei 47 millió dolláros költséggel épült Világközpontját nemrégiben nyitották meg New Yorkban, a Lexington Avenue 243. alatt.
A műtárgyakról, épületekről, dokumentumokról és titkos szertartásokról a regényben szereplő ismertetések megfelelnek a valóságnak.
Bevezető
Louvre múzeum, Párizs
Este 10:46
Jacques Sauniere, a neves kurátor rogyadozó lábbal esett be a múzeum Nagy Képtárába a boltíves bejárón keresztül. Rávetette magát a legközelebb eső festményre, egy Caravaggióra. A hetvenhat éves férfi az aranyozott keretnél fogva maga felé rántotta a műremeket, letépte a falról és hátrazuhanva elterült a földön a vászon alatt.
Pontosan az történt, amire Sauniere számított: a közelben mennydörögve lecsapódott egy vaskapu, elzárva a terem bejáratát. A parkettás padló megremegett. A távolban megszólalt a riasztócsengő.
A kurátor egy másodpercig levegő után kapkodva feküdt a földön, és felmérte a helyzetét. Még életben vagyok. Kimászott a vászon alól és végigpásztázva a terepet rejtekhely után nézett.
Hátborzongató közelségben megszólalt egy hang: — Ne mozduljon.
A négykézláb álló kurátor megdermedt, és lassan elfordította a fejét.
Mindössze tizenöt lépésnyire, a bezárult kapun kívül, támadójának sziluettje tornyosult előtte és őt bámulta a vasrácsok között. Vállas volt és magas, kísértetiesen sápadt bőrrel és ritkuló, fehér hajjal. Sötétvörös volt a szivárványhártyája és rózsaszín a szembogara. Az albino egy pisztolyt húzott elő a kabátjából és egyenesen a kurátorra célzott vele a rácsok között. — Nem kellett volna elfutnia. — Az akcentusát nehéz volt azonosítani. — És most mondja meg, hol van.
— Mondtam már - hebegte a kurátor, védtelenül térdelve a galéria padlóján. — Fogalmam sincs, hogy miről beszél!
— Hazudik. — A férfi rá meredt; a kísérteties szemében felvillanó fénytől eltekintve tökéletesen merev volt az arca. — Ön és a testvérei birtokolnak valamit, ami nem az önöké.
A kurátor adrenalinlöketet érzett. Honnan tudhat róla egyáltalán?
— Ma este visszakerül jogos őrzőihez. Mondja meg, hol rejtették el, és megmentheti az életét. — A férfi a kurátor fejére célzott a fegyverrel. — Vagy inkább meghal, semhogy felfedje a titkot?
Sauniere nem kapott levegőt.
A férfi megbillentette a fejét, és végignézett a pisztoly csövén.
Sauniere védekezően emelte föl a kezét. — Várjon — mondta lassan. — Elmondom, amit tudni akar. — A kurátor gondosan ejtette ki a következő szavakat. Számtalanszor elpróbálta már ezt a hazugságot... mindannyiszor azon imádkozva, hogy sohase kelljen alkalmaznia.
Amikor a kurátor befejezte a mondókáját, a támadó önelégülten elmosolyodott. — Igen. Pontosan ezt mondták a többiek is.
Sauniere hátrahőkölt. A többiek?
— Őket is megtaláltam — gúnyolódott a nagy darab férfi. — Mind a hármat. És megerősítették, amit ön most elmondott.
Az lehetetlen! A kurátor valódi kiléte, akárcsak a három chénéchal — udvarmester — személyazonossága csaknem olyan hétpecsétes titok volt, mint az, amit őriztek. Sauniere most megtudta, hogy a társai, a szigorú szabályokat követve, ugyanazt a hazugságot közölték a haláluk előtt. Ez is a protokoll része volt.
A támadó újra célba vette a fegyverrel. — Amint meghal, én leszek az egyetlen, aki ismeri az igazságot.
Az igazság. A kurátor abban a pillanatban értette meg a borzalmas helyzetet. Ha én meghalok, a titok örökre sírba száll velem. Ösztönösen megpróbált valamilyen fedezéket találni.
Dörrent a pisztoly, és a kurátor perzselő forróságot érzett, miközben a golyó a gyomrába fúródott. Előre zuhant... fájdalommal küszködve. Sauniere lassan a hátára fordult, és a rácsokon keresztül nézte a támadóját.
A férfi most egyenesen Sauniere fejére célzott.
Sauniere becsukta a szemét, az agyában félelem és sajnálkozás kavargó vihara.
Az üres tár kattanása visszhangzott a folyosón.
A kurátor szeme felpattant.
A férfi szinte csodálkozó pillantást vetett a fegyverére. Új tár után nyúlt, de aztán meggondolta magát, és nyugodtan tekintett Sauniere gyomorsebére. — Az én munkám itt véget ért.
A kurátor is odanézett, és meglátta a golyó ütötte lyukat a fehér vászoningén. Néhány centiméterrel a mellcsontja alatt kis vérfolt keretezte a bemeneti nyílást. A gyomrom. A golyó, mondhatni kíméletlenül, elkerülte a szívét. Az algériai háború veteránjaként a kurátor nem egyszer volt tanúja a haslövésesek szörnyű, elnyújtott haláltusájának. Még tizenöt percig életben lesz, amíg a gyomorsav be nem szivárog a mellkasűrbe, és lassanként megmérgezi.
— Édes a fájdalom, monsieur — mondta a férfi.
Azzal eltűnt.
A magára maradt Jacques Sauniere ismét a vaskapura emelte a tekintetét. Csapdába esett, és az ajtók még legalább húsz percig zárva maradnak. Mire rátalálnak, ő már halott lesz. Ám a szívébe markoló rettegés nem a halálfélelem volt.
Tovább kell adnom a titkot.
Miközben tántorogva lábra állt, a három meggyilkolt testvérét látta maga előtt. Az előtte járó nemzedékekre gondolt... az elődökről az utódokra szálló küldetésre.
A tudás továbbadásának töretlen láncolatára.
És most egyszerre, minden elővigyázatosság dacára... minden óvintézkedés dacára... Jacques Sauniere maradt az utolsó láncszem, a világtörténelem egyik legnagyobb titkának egyetlen őrizője.
Reszketve tápászkodott fel.
Meg kell találnom a módját...
Csapdába esett a Nagy Képtárban, és csak egy olyan ember létezett a földön, akinek továbbadhatná a fáklyát. Sauniere végignézett pompás börtönének falain. A világ leghíresebb festményeinek gyűjteménye régi barátként mosolygott le rá.
Megrándulva a fájdalomtól a kurátor összeszedte minden maradék erejét és képességét. Tudta, hogy az előtte álló kétségbeesett lépéshez életének minden hátralévő másodpercére szüksége lesz.
Első fejezet
Robert Langdon nehezen ébredt.
Egy telefon csöngött valahol a sötétben — szokatlan, fémes hangon. Langdon kitapogatta az olvasólámpát és felkattintotta. Körülnézve egy bársonnyal bélelt, reneszánsz hálószobában találta magát XVI. Lajos korabeli bútorok, freskókkal díszített falak között, egy hatalmas, baldachinos mahagóniágyban.
Hol a pokolban vagyok?
Az ágy egyik oszlopára akasztott szövet hálóköntösbe ez volt belehímezve: HOTEL RITZ PARIS.
Lassan fölemelkedett a köd.
Langdon felvette a telefont és belehallózott.
— Monsieur Langdon? — kérdezte egy férfihang. — Remélem, nem ébresztettem föl.
Langdon kába fejjel pillantott az éjjeliszekrényen álló órára. Éjjel 12:32. Mindössze egy órát alhatott, és hullának érezte magát.
— A szállodaportás vagyok, monsieur. Elnézést kérek a zavarásért, de látogatója van. Azt mondja, hogy fontos.
Langdon még mindig kóválygott. Látogató? Megakadt a szeme az éjjeliszekrényre dobott, gyűrött szórólapon.
A PÁRIZSI AMERIKAI EGYETEM
tisztelettel meghívja
ROBERT LANGDON
- a vallásos szimbológia professzora, Harvard Egyetem -
ELŐADÁSÁRA
Langdon felnyögött. A ma esti előadás — vetített képes ismertetés a chartres-i katedrális köveibe vésett, rejtett pogány szimbólumokról — valószínűleg felborzolta a közönség konzervatív tagjainak kedélyét. Alighanem valami vallástörténész nyomozta ki a tartózkodási helyét, hogy vitába szálljon vele.
— Elnézést — mondta Langdon —, de nagyon fáradt vagyok, és...
— Mais, monsieur — erősködött a portás, nyomatékosan suttogóra fogva a hangját. — Fontos ember a vendége.
Langdon ebben egy percig sem kételkedett. A vallásos tárgyú festményekről és kultikus jelképekről írott könyvei nem kívánt hírnevet szereztek neki a művészeti életben, és tavaly, egy hatalmas publicitást kapott vatikáni eseményben való részvétele kapcsán, sokszorosára nőtt az ismertsége. Azóta nem képes megszabadulni az önjelölt történészek és művészetrajongók szűnni nem akaró zaklatásaitól.
— Ha volna olyan kedves — mondta Langdon a legudvariasabb modorában — felírni annak az embernek a nevét és a telefonszámát, és megmondani neki, hogy igyekszem majd felhívni, mielőtt kedden elutazom Párizsból. Köszönöm. — És gyorsan letette, mielőtt a portás tiltakozhatott volna.
Langdon most felült az ágyban és összevont szemöldökkel tanulmányozta az éjjeliszektényre kitett Vendégkapcsolati kézikönyvet, amely már a borítóján ezzel hencegett: MORMOTAKÉNT ALHAT A FÉNY VÁROSÁBAN. ÉDES ÁLOM A PÁRIZSI RITZBEN. Langdon elfordult és fáradtan nézte magát a szemközti falnál álló nagy tükörben. Egy idegen — zilált és nyúzott — férfi nézett rá vissza.
Pihenésre van szükséged, Robert.
Sűrű volt a tavalyi éve, de nem tetszett neki, hogy ez a tükörképén is meglátszik. Máskor oly élénk kék szeme most fátyolosnak és fáradtnak tűnt. Erős állkapcsán és gödröcskés állán sötét borosta ütközött ki. Halántékán szélesebb lett az őszülő sáv, immár dús fekete sörényében is megjelentek a fehér hajszálak. Noha a kolléganői váltig állították, hogy az őszülés csak fokozza fiús vonzerejét, Langdon korántsem volt erről meggyőződve.
Látna csak most a Boston Magazine.
A múlt hónapban, komoly kínokat okozva Langdonnak, a Boston Magazine felvette őt a legizgalmasabb férfiak tízes listájára — a kétes megtiszteltetés miatt szünni nem akaró csipkelődésekben volt osztályrésze harvardi kollégáitól. A ma esti előadásán, három ezer mérföldre az otthonától, megint üldőzőbe vette a magazin kitüntetése.
— Hölgyeim és uraim... — jelentette be az est háziasszonya a párizsi Amerikai Egyetem Pavillon Dauphine termét zsúfolásig megtöltő közönségnek —, ma esti vendégünket nem kell bemutatnom. Számos könyv, köztük a Titkos szekták szimbólumai, Az Illuminátusok művészete, Az ideogrammák elfeledett nyelve szerzője, és ha azt mondom, hogy ő írta a Vallásos ikonológia című művet, akkor ezt vegyék szó szerint. Sokan tanulnak önök közül ebből a tankönyvből.
A diákok lelkesen bólogattak.
— Úgy terveztem, hogy lenyűgöző pályaképével kezdem a ma esti bemutatását. Ám — mosolygott pajkosan a hölgy a színpadon ülő Langdonra — valaki a hallgatóságból átadott nekem egy sokkal... mondjuk úgy, izgalmasabb portrét.
S ezzel a magasba emelte a Boston Magazine inkriminált számát.
Langdon összerezzent. Honnan a pokolból került az hozzá?
A háziasszony válogatott szemelvényeket olvasott fel a bárgyú cikkből, miközben Langdon egyre mélyebbre süllyedt a székében. Harminc másodperc elteltével a tömeg már vigyorgott, de a nő nem adta jelét, hogy abba akarná hagyni. — És miután Mr. Langdon nem volt hajlandó nyilvánosan beszélni a tavalyi vatikáni konklávén játszott különleges szerepéről, titkolózása csak annál izgalmassabbá teszi a személyét. — A háziasszony tovább cukkolta a tömeget. — Akarják hallani a folytatást?
A közönség tombolt.
Állítsa már le valaki, imádkozott Langdon, miközben a nő újra belemerült a cikkbe.
— Noha Langdon professzor nem tekinthető olyan értelemben jóképűnek, mint bizonyos fiatalabb nyerteseink, e negyvenes férfiúnak távolról sem csak tudósi vonzereje van. Rabulejtő külsejéhez szokatlanul mély bariton hang társul, amelyet a női hallgatók úgy jellemeznek, mint ami "csokoládé a fülnek".
A terem kacagásban tört ki.
Langdon kényszeredetten mosolygott. Jól tudta, hogy mi következik — egy nevetséges kitétel, amely úgy jellemzi, mint "Harrison Ford Harris tweedbenzakóban" —, és mivel úgy ítélte meg, hogy ma este nyugodtan visszatérhet a kedvelt Harris tweed és Burberry garbó viseletéhez, el kellett szánnia magát a beavatkozásra.
— Köszönöm, Monique — mondta Langdon, időnek előtte félbeszakítva a felolvasást és kisétálva a pódium szélére. — A Boston Magazine-nak kiváló érzéke van a költői ékesszóláshoz. — Zavart mosollyal fordult a közönség felé. — De ha rájövök, hogy melyikük hozta ide azt a cikket, gondoskodni fogok arról, hogy a konzulátos hazatoloncolja az illetőt.
A tömeg nevetett.
— Nos, barátaim, mint azt valamennyien tudják, azért vagyok itt ma este, hogy a jelképek erejéről beszéljek...
Langdon szállodai telefonjának csöngése újra megtörte a csendet.
Langdon hitetlenkedve sóhajtott, majd felemelte a kagylót: — Igen?
Ahogy várta, megint a portás volt az. — Mr. Langdon, bocsásson meg. Azért hívom ismét, hogy közöljem, a vendége útban van önhöz. Gondoltam, jobb, ha tudja.
Langdon most már teljesen éber volt. — Maga felküldött valakit a szobámba?
— Elnézését kérem, monsieur, de ez az ember... nekem nincs hatalmamban visszatartani.
— De hát ki az illető?
Ám a portás már letette.
Szinte ugyanabban a pillanatban egy súlyos ököl kezdte döngetni Langdon ajtaját.
Langdon bizonytalanul lépett ki az ágyból, és érezte, ahogy a lábujjai mélyen belesüppednek a szappanfű szőnyegbe. Belebújt a szállodai köntösbe és elindult az ajtó felé. — Ki az?
— Mr. Langdon? Beszélnem kell önnel. — A férfi akcentussal beszélte az angolt. Éles, parancsoló hangja volt. — Jérome Collet hadnagy vagyok. Direction Centrale Police Judiciaire.
Langdon megtorpant. Ügyészségi Nyomozóhivatal? A francia DCPJ nagyjából az amerikai FBI-nak felelt meg.
Langdon a helyén hagyta a biztonsági láncot és résnyire nyitotta az ajtót. Sovány, fakó arc nézett vele szembe. A férfi elképesztően ösztövér volt és hivatalos kinézetű kék egyenruhát viselt.
— Bejöhetek? — kérdezte a nyomozó.
Langdon tétovázott, bizonytalanság fogta el, miközben az idegen rá meresztette savószín szemét. — Miről van szó egyáltalán?
— A kapitány szakértőnek szeretné felkérni egy bizalmas ügyben.
— Most? — nyögött fel Langdon. — Már elmúlt éjfél.
— Jól tudjuk, hogy ma este találkoznia kellett volna a Louvre kurátorával?
Langdon egyszeriben kényelmetlenül kezdte érezni magát. Úgy volt, hogy Langdon ma esti előadása után megisznak egy-két pohár italt a múzeum köztiszteletben álló kurátorával, de Jacques Sauniere nem jelent meg. — Igen. De honnan tud erről?
— Be volt írva a neve az előjegyzési naptárába.
— Remélem, nincs semmi baj.
A nyomozó gyászosan felsóhajtott és egy polaroid felvételt csúsztatott be a keskeny ajtórésen.
Amikor Langdon meglátta a fotót, egész testében megmerevedett.
— Ez a kép nem egészen egy órája készült. A Louvre-ban.
Miközben Langdon a különös képet bámulta, hirtelen támadt harag váltotta fel a kezdeti irtózását és megrendülését. — Ki tette ezt?
— Azt reméltük, hogy segít nekünk válaszolni erre a kérdésre, hiszen ön a szimbólumok szakértője és találkozni akart a kurátorral.
Langdon nézte a képet, és borzadállyal vegyes félelmet érzett. A kísérteties és rendkívül különös látvány nyugtalanító déja vu érzést keltett benne. Alig múlt egy éve, hogy Langdon megkapta egy holttest fényképét, és ugyanígy segítséget kértek tőle. Huszonnégy órával később majdnem az életét vesztette Vatikánvárosban. Ez a fotó teljesen más volt, mégis volt valami a forgatókönyvben, ami hátborzongatóan ismerősnek tűnt.
A nyomozó megnézte az óráját. — Vár minket a kapitány, uram.
Langdon alig hallotta. A fénykép még mindig fogva tartotta a tekintetét. — Ez a szimbólum... meg a holttestnek ez a furcsa elhelyezése...
— Elhelyezése? — kérdezett vissza a nyomozó.
Langdon bólintott, és ahogy felnézett, érezte, hogy végigfut a hátán a hideg. — El nem tudom képzelni, ki tehetett ilyet egy másik emberrel.
A nyomozó komor képet vágott. — Nem értette meg, Mr. Langdon. Amit a képen lát... — szünetet tartott —, azt Monsieur Sauniere tette saját magával.
Második fejezet
Egy mérföldre onnét a Silas nevezetű albino óriás besántikált egy elegáns, barna homokkő épület főkapuján a Rue La Bruyere-en. A combján viselt szöges vezeklőöv, a cilicium belevágott a húsába, ám a lelke elégedetten szárnyalt az Úrnak tett szolgálatára gondolva.
Édes a fájdalom.
Belépve az épületbe vörös szeme végigpásztázta az előcsarnokot. Üres. Halkan ment fel a lépcsőn, nem akarta felébreszteni a lakótársait. Hálószobájának ajtaja nyitva volt: ezen a helyen tilos a zár. Bement, és becsukta maga mögött az ajtót.
A szoba spártai volt — keményfa padló, fenyő fiókos szekrény, ponyvavászon a sarokban, amely ágyként szolgált. Silas csak látogató volt itt egy hétre, de New Yorkban is jutott neki egy hasonló menedék.
Az Úr menedéket adott nekem, és értelmet az életemnek.
Ma este Silas végre úgy érezte, hogy elkezdte törleszteni az adósságát. A fiókos szekrényhez sietett, elővette az alsó fiókba rejtett mobiltelefont, és beütötte a számot.
— Igen? — szólt bele egy férfihang.
— Mester, megjöttem.
— Beszélj — parancsolta a hang, amelyben érezni lehetett, hogy örül a hívásnak.
— Mind a négynek vége. A három chénéchalnak... és magának a Nagymesternek is.
Pillanatnyi szünet támadt, mintha a férfi hálát adna az égnek. — Akkor bizonyára megszerezted az információt.
— Mind a négy egybecseng. Egymástól függetlenül.
— És hittél nekik?
— Annyira egyeztek, hogy az nem lehetett véletlen.
Izgatott horkantás a vonalban. — Kitünő. Féltem, hogy a testvériség nem hiába híres a titoktartásáról.
A halál kapujában megváltoznak az emberek.
— Nos, fiam, akkor mondd el nekem, amit megtudtál.
Silas nem kételkedett benne, hogy az áldozataiból kiszedett információnak megrázó hatása lesz. — Mester, mind a négyen megerősítették, hogy a clef de voute... a legendás zárókő létezik.
Kapkodó lélegzetvételt hallott a telefonban és megérezte a Mester izgatottságát. — A zárókő. Pontosan úgy, ahogyan gyanítottuk.
A tanítás szerint a testvériség megalkotott egy kőtérképet — ez volt a clef de voute... vagyis a zárókő: egy kőtábla, amelybe belevésték a testvériség legnagyobb titkának lelőhelyét... ez az információ olyan nagy jelentőséggel bírt, hogy az egész testvériséget valójában ennek a védelmezésére hozták létre.
— Amikor a kezünkben lesz a zárókő — mondta a Mester —, akkor már csak egy lépés választ el bennünket a céltól.
— Közelebb vagyunk hozzá, mint gondolná. A zárókő itt van, Párizsban.
— Párizsban? Hihetetlen. Gyanúsan egyszerű.
Silas előadta az este folyamán történteket... hogyan próbálta meg mind a négy áldozata, másodpercekkel a halála előtt, megmenteni a nyomorult életét azzal, hogy elárulta a titkot. Mind a négyen szó szerint ugyanazt mondták el Silasnak: hogy a zárókövet leleményesen rejtették el egy bizonyos helyen, Párizs egyik ősrégi templomában, az Eglise de Saint-Sulpice-ben.
— Isten házában! — kiáltott fel a Mester. — Mintha a bolondját akarták volna járatni velünk!
— Ahogy évszázdokon át tették.
A Mester elhallgatott, mintha ki akarná élvezni a diadal pillanatát. Végül így szólt: — Nagy szolgálatot tettél Istennek. Évszázadok óta vártunk már erre. El kell hoznod nekem a követ. Most rögtön. Még ma este. Tisztában vagy vele, milyen nagy a tét?
Silas tudta, hogy a tét óriási, de a Mesternek ez a parancsa kivihetetlennek tűnt. — Hiszen az a templom egy kész erődítmény. Különösen éjszaka. Hogyan juthatnék be?
A kivételes befolyással rendelkező ember magabiztos hangján a Mester elmagyarázta neki, hogy mit kell tennie.
Amikor Silas letette a telefont, érezte, hogy egész teste bizsereg a várakozástól.
Egy óra, mondta magának, hálát adva a Mesternek, amiért engedélyezte neki a szükséges penitenciát, mielőtt belépne Isten házába. Meg kell tisztítanom a lelkemet a me este elkövetett bűnöktől. A bűnöket szent célok érdekében követte el. Évszázadokon át követtek el háborús cselekményeket Isten ellenségeivel szemben. A megbocsátáshoz kétség sem fért.
Ennek ellenére Silas pontosan tudta, hogy a feloldozás érdekében áldozatot kell hozni.
Lehúzta a redőnyt, meztelenre vetkőzött és letérdelt a szoba közepén. Megvizsgálta a combjára erősített, szögekkel kivert ciliciumot. Az igaz Út minden követője viselte ezt az eszközt: egy éles szögesdróttal ellátott bőrszíjat, amely a húsba vágva szüntelenül emlékeztetett Krisztus szenvedéseire. Az eszköz által okozott fájdalom a testi kísértések legyőzésében is segítségére volt viselőjének.
Noha Silas ma már a kötelező két óránál tovább hordta a vezeklőövet, tudta, hogy ez most egy rendkívüli nap. Megmarkolva a csatot egy lyukkal szorosabbra húzta a szíjat, amitől a tüskék még mélyebben nyomódtak bele a húsába. Lassú lélegzetvételekkel adta át magát a fájdalom megtisztító szertartásának.
Édes a fájdalom, suttogta Silas, Josemaría Escrivá atyának — minden Tanítók Tanítójának — szent mantráját ismételgetve. Bár Escrivá 1975-ben meghalt, a bölcsessége tovább élt, és mindmáig hűséges szolgák ezrei suttogták a szavait szerte a földgolyón, miközben a padlón térdepelve végezték a "test sanyargatása" néven emlegetett szent gyakorlatokat.
Silas most egy vastag, csomós kötélnek szentelte a figyelmét, amely szépen összetekerve hevert mellette a földön. A Fenyíték. Megalvadt vér ragadt a csomókba. Alig várva kínjainak megtisztító hatását Silas elmondott egy gyors imát. Azután megragadta a kötél egyik végét, behúnyta a szemét, és keményen a vállára sújtott, érezve, hogy a csomók a hátán csattannak. Tovább korbácsolva magát ismét lesújtott a kötéllel a vállára, azután újra meg újra.
Castigo corpus meus.
Végül megérezte, hogy kiserked a vére.
Harmadik fejezet
A csípős áprilisi levegő bevágott a Citroen ZX nyitott ablakán, miközben a kocsi elhúzott az Operaház előtt és keresztül hajtott a Place Vendome-on. A sofőr mellett ülő Robert Langdon megpróbálta összeszedni a gondolatait, és alig érzékelte, ahogy elsuhan mellette a város. A gyors tusolás és borotválkozás után elfogadhatóbb lett a külseje, de ez mit sem oldott a szorongásán. Nem tudta kiverni a fejéből a kurátor holttestének ijesztő képét.
Jacques Sauniere meghalt.
Langdon maga sem értette egészen, de súlyos veszteségként élte át a kurátor halálát. Noha Sauniere emberkerülő hírében állt, mégis köztiszteletnek örvendett a művészeteknek szentelt áldozatos munkájáért. A Poussin és Teniers festményeiben elrejtett titkos kódokról írott könyvei azon szövegek közé tartoztak, amelyekre Langdon nagy előszeretettel hivatkozott az óráin. Alig várta a ma esti találkozást, és csalódást érzett, amikor a kurátor nem jelent meg.
Ez a gondolat újra felidézte benne a holttest emlékét. Jacques Sauniere tette ezt saját magával? Langdon elfordult, és kinézett az ablakon, megpróbálva elűzni a rémképet.
Odakint elvonult előtte a város: az utcai árusok kerekes kocsijai a cukrozott mandulával, a pincérek, akik kihordták a szemetes zsákokat a járda szélére, egy éjszakai szerelmespár, aki összebújva melengette magát a jázminillatot hozó hideg szélben. A Citroen magabiztosan tört utat magának a káoszban, két disszonáns hangot váltogató szirénája késként hasította ketté a forgalmat.
— A kapitány nagyon örült, amikor megtudta, hogy még ma este is a városban van — szólalt meg a nyomozó, első ízben azóta, hogy elhagyták a szállodát. — Szerencsés véletlen.
Langdon ezt nem tartotta akkora szerencsének, a véletlen egybesésekben pedig nem nagyon tudott hinni. Miután azzal telt az élete, hogy különböző emblémák és gondolatrendszerek rejtett összefüggéseit kutatta, Langdon úgy tekintett a világra mint egymáshoz ezer szállal kötődő történetek és események hálójára. Lehet, hogy a kapcsolódások láthatatlanok, sulykolta minduntalan a diákjaiba a Harvardon tartott előadásain, de mindig ott rejtőznek, közvetlenül a felszín alatt.
— Feltételezem — jegyezte meg Langdon —, hogy a Párizsi Amerikai Egyetemtől tudták meg, hol vagyok.
A sofőr megrázta a fejét. — Az Interpoltól.
Az Interpol, gondolta Langdon. Hát persze. Elfelejtette, hogy az európai szállodáknak az a látszólag ártatlan kérése, hogy bejelentkezéskor a vendég mutassa be az útlevelét, nem puszta formalitás — hanem törvényi előírás. Szerte Európában az Interpol munkatársai bármely éjszakán meg tudják állapítani, hogy ki hol tartózkodik pontosan. Langdon feltalálása a Ritzben aligha vett igénybe többet öt másodpercnél.
Ahogy a Citroen felgyorsulva délnek vette az irányt a városon át, jobbra a távolban feltűnt előttük az Eiffel-torony égbe törő, kivilágított sziluettje. Langdonnak Vittoria jutott eszébe, amikor megpillantotta, felidézve azt az egy évvel ezelőtt tett, játékos ígéretüket, hogy hat hónaponként újra találkoznak a földgolyó valamely romantikus pontján. Langdon úgy vélte, hogy az Eiffel-torony remekül megfelelt volna a célnak. Ám sajnos már több mint egy év telt el azóta, hogy utoljára csókott váltott Vittoriával a római repülőtér zajában.
— Meghágta már? — kérdezte a nyomozó a toronyra tekintve.
Langdon felkapta a fejét, abban a hitben, hogy rosszul hallotta. — Tessék?
— Gyönyörű, ugye? — mutatott a nyomozó a szélvédőn át az Eiffel-torony felé. — Azt kérdeztem, hogy meghágta-e már?
Langdon csak bámult. — Nem, nem másztam még föl a toronyba.
— Franciaország szimbóluma. Azt hiszem, tökéletes.
Langdon szórakozottan bólintott. A szimbólumkutatók gyakran állapították meg, hogy egy olyan ország, amely a macsó tempóiról, szerelmes természetéről és az olyan, apró termetük miatt kisebbségi érzésekkel küzdő vezetőkről híres, mint Napoleon vagy Kis Pipin, keresve sem találhatott volna magához illőbb nemzeti jelképet egy háromszáz méter magas fallosznál.
Amikor odaértek a Rue de Rivoli kereszteződésébe, pirosra váltott a lámpa, de a Citroen nem lassított. A nyomozó átsüvített a kereszteződésen, és ráfordult a fákkal szegélyezett Rue de Castiglione-ra, amely a Tuileriák híres kertjének — a Central Park párizsi megfelelőjének — északi bejáratához vezetett. A legtöbb turista félreértelmezi a Jardins des Tuileries elnevezést: azt hiszik, hogy az itt nyíló tulipánok ezreire utal, pedig a valóságban egy ennél sokkal prózaibb dolog szó szerinti megnevezése. A park helyén valaha egy óriási, mocskos gödör volt — itt bányászták a párizsi építési vállalkozók az agyagot, a város híres piros tetőcserepei — azaz a tuiles — alapanyagát.
Miközben behajtottak az elhagyatott parkba, a sofőr benyúlt a műszerfal alá és kikapcsolta a bömbölő szirénát. Langdon fújt egyet, élvezve a hirtelen beállt csöndet. Az autó halogén reflektorainak fakó fénye megvilágította a zúzott kővel beszórt sétányt, amelyen hipnotizáló ütemre csikorogtak a kerekek. Langdon mindig is szakrális területként gondolt a Tuileriák kertjére. Ebben a parkban kísérletezett Claude Monet a formával és a színnel, amely közvetlenül elvezetett az impresszionista mozgalom születéséhez. Ma este azonban furcsa, baljóslatú aurája volt a helyszínnek.
A Citroen most balra kanyarodott, és nyugatnak fordulva rátért a parkot középen átszelő sétányra. Megkerülve egy medencét a sofőr áthajtott egy néptelen fasoron, amely széles térségbe torkollott. Langdon innen már láthatta a Tuileriák kertjének végét, amelyet egy hatalmas diadalív jelzett.
Az Arc de Triomphe du Carrousel.
A Carrousel diadalívnél egykor orgiasztikus szertartásokat rendeztek, ám a művészet szerelmesei teljesen más okból tisztelik ezt a helyet: a Tuileriák végi sétányról mindjárt négyet is lehet látni a világ legnagyszerűbb múzeumai közül... egyet-egyet minden égtáj felé.
A jobboldali ablakon, déli irányban, túl a Szajnán és a Quai Voltaire-en Langdon láthatta a régi pályaudvar — a mai Musée d'Orsay impozánsan kivilágított homlokzatát. Balfelé pillantva ki tudta venni az ultramodern Pompidou Központ tetejét, amelyben a Modern Művészetek Múzeuma kapott helyet. És Langdon tudta, hogy nyugatra, a háta mögött a fák fölé emelkedik Ramszesz ősi obeliszkje, amely a Musée du Jeu de Paume-ot jelzi.
De keletnek, közvetlenül előtte, a diadalíven túl, már látta is annak a reneszánsz palotának a monolitikus tömbjét, amelyben a világ leghíresebb múzeumát rendezték be.
A Musée du Louvre volt az.
Langdon a jól ismert izgalmat érezte, miközben reménytelen kísérletet tett arra, hogy befogja szemével az épület teljes tömegét. A szédítően tágas téren túl fellegvárként rajzolódott ki Párizs egén a Louvre lenyűgöző homlokzata. Az óriási lópatkó alakú múzeum a leghosszabb épület egész Európában, egyik végétől a másikig háromszor hosszabb, mint az Eiffel-torony magassága. Még a Louvre két szárnya között elterülő százezer négyzetméteres szabad térség sem versenghet a széles homlokzat nagyszabású látványával. Langdon egy ízben bejárta a Louvre teljes kerületét, ami egy döbbenetes, három mérföldes utat jelent.
Annak dacára, hogy öt napra becsülik azt az időt, amely alatt már meg lehet tekinteni a múzeum 65 300 műtárgyát, a turisták többsége beéri egy rövid látogatással, amelyet Langdon a "Louvre lite" elnevezéssel illetett — ez abból áll, hogy végigrohanva a múzeumon megnézik a három leghíresebb alkotást: a Mona Lisát, a milói Vénuszt és a szamothrakei Nikét. Art Buchwald azzal hencegett, hogy egyszer öt perc és ötvenhat másodperc alatt sikerült megtekintenie mind a három mesterművet.
A sofőr előhúzott egy kézi walkie-talkie-t, és belehadarta franciául: — Monsieur Langdon est arrivé. Deux minutes.
A visszarecsegett választ nem lehetett érteni.
A nyomozó eltette a rádiót, és Langdonhoz fordult. — A kapitány a főbejáratnál várja.
A sofőr tudomást sem véve a behajtani tilos táblákról gázt adott, a Citroen kilőtt a járda mellől és nekivágott a térnek. Most már látszott a távolban a Louvre merészen az égbe törő főbejárata, amelyet hét, háromszög alakú medence fogott közre kivilágított szökőkutakkal.
A piramis.
A párizsi Louvre új bejárata csaknem olyan híressé vált, mint maga a múzeum. A kínai származású amerikai építész, I. M. Pei tervezte sokat vitatott, neomodern üvegpiramis még mindig borzolja a hagyománytisztelők kedélyét, akik szerint tönkrevágta a reneszánsz udvar méltóságát. Goethe megfagyott zenének nevezte az építészetet, míg Pei kritikusai úgy jellemezték a piramist mint macskakaparást a palatáblán. A haladás hívei azonban úgy üdvözölték Pei huszonkét méter magas építményét mint az ókori forma és a modern technika szintézisét — egy szimbolikus láncszemet a régi és az új között -, amely segít a Louvre-nak átlépni a következő évezredbe.
— Hogy tetszik a piramisunk? — kérdezte a nyomozó.
Langdon a homlokát ráncolta. A franciák mintha előszeretettel tették volna fel ezt a kérdést az amerikaiaknak. Mápedig ez egy igen kényes kérdés volt. Ha azt mondod, hogy tetszik a piramis, akkor az az amerikaiak rossz ízlését bizonyítja, ha hangot adsz a nemtetszésednek, akkor megsérted a franciákat.
— Mitterand bátor ember volt — válaszolta kitérően Langdon. A néhai francia elnökről, aki megrendelte a piramist, azt beszélték, hogy "fáraó komplexusa" van. Francois Mitterand személyesen felelős azért, hogy Párizs tele van egyiptomi obeliszkekkel és műtárgyakkal, és az egyiptomi kultúrához való ellenállhatatlan vonzódása miatt a franciák mind a mai napig Szfinxnek nevezik.
— Hogy hívják a kapitányt? — kérdezte Langdon témát váltva.
— Bezu Fache — mondta a sofőr a főbejárat elé kanyarodva. — De mi csak le Taureau-nak hívjuk.
Langdon rámeredt, azon tűnődve, vajon minden franciának kijár-e egy rejtélyes állatnév. — Önök Bikának nevezik a kapitányukat?
A férfi felvonta a szemldökét. — Ön jobban tud franciául, mint ahogy bevallja, Monsieur Langdon.
A francia tudásom elég gyér, gondolta Langdon, de az állatöv ikonográfiájában tényleg jó vagyok. És a Taurus nem más, mint a bika. Az asztrológia jelképei az egész világon megegyeznek.
A nyomozó leállította a kocsit, és két szökőkút között rámutatott egy nagy ajtóra a piramis oldalában. — Ott van a bejárat. Sok szerencsét, monsieur.
— Ön nem jön be?
— Úgy szólt parancsom, hogy itt tegyem ki. Mostantól más feladatom van.
Langdon nagyot sóhajtott, és kiszállt. Mindenkinek a maga keresztje.
A nyomozó rálépett a gázra és elhúzott.
Ahogy a magára maradt Langdon a távolodó kocsi hátsó lámpáit figyelte, felmerült benne, hogy most szépszerével meggondolhatná magát, kisétálhatna az udvarról, foghatna egy taxit és visszamehetne az ágyába. De valami azt súgta neki, hogy ez nem lenne túl jó ötlet.
Miközben Langdon elindult a párálló szökőkutak felé, az az érzés kínozta, hogy most át fogja lépni egy másik világ képzeletbeli küszöbét. Ismét rátelepedett az este valószerűtlen hangulata. Húsz perccel ezelőtt még a szállodai szobájában aludt. Most itt áll egy átlátszó piramis bejáratában, amelyet a Szfinx építtetett, és egy Bika nevezetű rendőrtisztre vár.
Csapdába estem egy Salvador Dalí festményben, gondolta.
Langdon odament a főbejárathoz — egy hatalmas forgóajtóhoz. Benézett a gyéren megvilágított és elhagyatott előcsarnokba.
Kopogjak?
Langdonnak az jutott eszébe, vajon a Harvard bármelyik neves egyiptológusa bekopogott-e valaha egy piramisba, azt várva, hogy ajtót nyitnak neki. Fölemelte a kezét, hogy dörömböljön az üvegen, de ekkor egy alak bontakozott ki a sötétségből, aki fölfelé tartott a kanyargós lépcsőn. A férfi zömök volt és fekete, kész neandervölgyi, és sötét, kétsoros öltönyt viselt; a zakó megfeszült szélles vállán. Eltéveszthetetlenul parancsoló tartással lépdelt kurta, erős lábán. Közben mobiltelefonált, de mire az ajtóhoz ért, befejezte a beszélgetést. Intett Langdonnak, hogy jöjjön be.
— Bezu Fache vagyok — közölte, miközben Langdon átnyomakodott a forgóajtón. — A Központi Ügyészségi Nyomozóhivatal kapitánya. A hangja — a torokból feltörő morgás — megfelelt a testalkatának: akár a készülődő vihar.
Langdon a kezét nyújtotta. — Robert Langdon.
Fache roppant marka csaknem összemorzsolta Langdon kezét.
— Láttam a fotót — mondta Langdon. — A nyomozó közlése szerint Jacques Sauniere tette...
— Mr. Langdon — Fache ráemelte ébenfekete szemét. — Amit a fotón látott, az csak ízelítő abból, amit Sauniere tett.
Negyedik fejezetí
Bezu Fache kapitány úgy mozgott, mint egy dühöngő bika, hátrafeszítette széles vállát, az állát pedig a mellkasára szorította. Olajtól csillogó haját hátrafésülte, ami kihangsúlyozta az előreugró szemöldökcsontok közé benőtt, V-alakú hajsávot, amely úgy előzte meg a kapitány személyét, mint csatahajót az orra. Miközben vonult, sötét szemével szinte felperzselte maga előtt a földet, és olyan átható erő sugárzott belőle, ami kétséget sem hagyott a felől, hogy ez az ember semmiben nem ismer tréfát.
Langdon a kapitány mögött lépegetett a híres márványlépcsőn, amely az üvegpiramis alá süllyesztett átriumba vezetett. Út közben elhaladtak a nyomozóhivatal két, géppuskával felfegyverzett rendőre mellett. Egyértelmű volt az üzenet: ma este senki be nem léphet ide és senki nem távozhat innen Fache kapitány jóváhagyása nélkül.
Egyre lejjebb ereszkedve a föld alá Langdonnak mind hevesebb remegéssel kellett megküzdenie. Fache jelenléte a legkevésbé sem volt rá megnyugtató hatással, a Louvre pedig már-már síri hangulatot árasztott ezen az órán. A lépcsőt, akár egy sötétbe borult mozitermet, a fokokba ágyazott, halvány irányfények világították meg. Langdon hallotta, hogyan verődik vissza odafönt, az üvegről a lépteik zaja. Föltekintve látta, hogyan enyészik el az áttetsző tetőn kívül a szökőkutak halványan megvilágított vízpárája.
— Tetszik? — kérdezte Fache az üvegpiramis felé bökve széles állával.
Langdon felsóhajtott; túl fáradt volt ahhoz, hogy játszmákba bonyolódjon. — Igen, fenséges ez a piramis.
Fache felhorkant. — Egy sebhely Párizs arcán.
Ezt megkaptam. Langdon érezte, hogy a házigazdája olyan ember, akinek nem könnyű a kedvére tenni. Az járt a fejében, vajon Fache tud-e arról, hogy a piramist, Mitterand elnök kifejezett kívánságára, pontosan 666 üvegtáblából építették — különös kívánság, amelyet széltében-hosszában tárgyaltak az összeesküvéselméletek kedvelői, arra hivatkozva, hogy a 666 a Sátán száma.
Langdon úgy döntött, hogy nem hozza szóba a dolgot.
Ahogy mind mélyebbre hatoltak a földalatti teremben, úgy bontakozott ki fokozatosan a homályból a barlangszerű tér. A Louvre tizenhét méterrel a talajszint alatt épült új, 5800 négyzetméteres fogadócsarnoka végeláthatatlannak tűnt. Az okkersárga márványburkolatot úgy választották meg, hogy illeszkedjen a Louvre homlokzatának méz színű köveihez. A földalatti aulába rendszerint beáradt a napfény és csak úgy nyüzsögtek benne a turisták. Ma este azonban kongóan üres és sötét volt a csarnok, amitől hideg, kriptaszerű hangulatot árasztott.
— De hol vannak a múzeum saját biztonsági őrei? — kérdezte Langdon.
— Elkülönítettük őket — válaszolta Fache olyan hangon, mintha Langdon kétségbe vonta volna Fache embereinek alkalmasságát. — Nyilvánvaló, hogy valaki beengedett ide ma este egy olyan személyt, akit nem kellett volna. A Louvre valamennyi éjjeliőre a Sully-szárnyban van, és sorra kihallgatjuk őket. Ma estére az én nyomozóim biztosítják a múzeum őrzését.
Langdon bólintott, és meggyorsította a lépteit, hogy tartani tudja Fache tempóját.
— Mennyire jól ismerte Jacques Sauniere-t? — érdeklődött a kapitány.
— Valójában semennyire. Sohasem találkoztunk.
Fache meglepettnek tűnt. — Ma este lett volna az első találkozójuk?
— Igen. Úgy volt, hogy az Amerikai Egyetem fogadásán találkozunk az előadásom után, de nem jött el.
Fache bejegyzett valamit egy könyvecskébe. Menet közben Langdon megpillantotta a Louvre kevésbé ismert piramisát — La Pyramide Inversée —, azt a hatalmas, felfordított piramis alakú mennyezeti lámpát, amely sztalaktitként csüngött alá egy szomszédos, félemeleti teremben. Fache néhány lépcsőfokon át egy boltíves folyosó bejáratához vezette Langdont, amely fölött a következő felirat volt olvasható: DENON. A Denon-szárny volt a leghíresebb a Louvre három fő szárnya közül.
— Ki kezdeményete a ma esti találkozót? — kérdezte váratlanul Fache. — Ön vagy ő?
A kérdés fölöttébb különösnek tetszett. — Mr. Sauniere — válaszolta Langdon, miközben beléptek a folyosóra. — A titkárnője keresett meg e-mailben néhány héttel ezelőtt. Azt írta, hogy a kurátor értesült a párizsi előadásomról, és itt tartózkodásom ideje alatt szeretne megbeszélni velem valamit.
— Pontosan mit?
— Nem tudom. Gondolom, valamilyen képzőművészeti témát. Hasonló az érdeklődésünk.
Fache-t láthatóan nem elégítette ki a válasz. — Fogalma sincs, mi volt a találkozójuk célja?
Langdon nem tudta. Maga is kíváncsi lett volna rá, de nem akaródzott rákérdeznie a részletekre. A köztiszteletben álló Jacques Sauniere híres volt tartózkodó természetéről és arról, hogy csak nagyon kevés embert hajlandó fogadni; Langdont egyszerűen megörvendeztette a lehetőség, hogy találkozhat vele.
— Mr. Langdon, nem adna legalább valami tippet, hogy miért is akart találkozni önnel az áldozat azon az estén, amikor meggyilkolták? Nagy segítség lenne.
Langdonban kínos érzést keltett a kérdés célirányossága. — Tényleg sejtelmem sincs. Nem kérdeztem. Megtiszteltetésnek tekintettem, hogy egyáltalán megkerestek. Nagy csodálója vagyok Mr. Sauniere munkásságának. Gyakran használom a könyveit az egyetemen.
Fache ezt is beírta a zsebkönyvébe.
A két férfi a Denon-szárnyba vezető folyosó közepén járt, és Langdon már látta szemben a felfelé vivő ikerliftet, amely most nem működött.
— Tehát hasonló volt az érdeklődésük? — kérdezte Fache.
— Igen. Valójában nagyrészt azzal telt az elmúlt évem, hogy annak a könyvnek a vázlatán dolgoztam, amely Mr. Sauniere elsődleges szakterületével foglalkozik. Alig vártam, hogy szondázhassam az agyát.
Fache fölkapta a fejét. — Tessék?
A kapitány nyilvánvalóan nem ismerte ezt a kifejezést. — Alig vártam, hogy megismerhessem a gondolatait a témáról.
— Értem. És mi ez a téma?
Langdon tétovázott, nem tudta, hogyan is fogalmazhatná meg. — A kéziratom lényegében az istennő kultuszok ikonográfiájáról szól... a női princiupium tiszteletéről, és ennek képzőművészeti, szimbolikus megjelenéseiről.
Fahe beleszántott a hajába tömzsi ujjaival. — És Sauniere otthonosan mozhott ebben a tárgyban?
— Mindenkinél többet tudott róla.
— Értem.
Langdon úgy érzékelte, hogy Fache egyáltalán nem érti. Jacques Sauniere-t a világ első számú istennő ikonográfusaként tartották számon. Nemcsak magánszenvedélye vonzotta a termékenységgel, az istennő kultuszokkal, a boszorkánysággal és a női principiummal kapcsolatos tárgyi emlékekhez, hanem húszéves kurátori működése során tevékeny szerepet vállat abban, hogy a Louvre-ban létrejöjjön a földkerekség leggazdagabb istennő művészeti gyűjteménye — a papnők dupla pengéjű bárdjai Delphoi legrégebbi görög szentélyéből, Merkúr kígyós botjai, az úgynevezett arany kaduceusok, a kis, álló angyalokra emlékeztető ankh-ok, vagyis egyiptomi füles keresztek százai, sistrum kereplők, amelyeket a gonosz szellemek elűzésére használtak az ókori Egyiptomban és elképesztő számú szobor, amely a Hóruszt dajkáló Ízisz istennőt ábrázolta.
— Jacques Sauniere ismerte talán az ön kéziratát? — vetette föl Fache. — És azért ajánlotta a találkozót, hogy segítséget nyújtson a könyvéhez?
Langdon megrázta a fejét. — Igazság szerint még senki nem tud a kéziratomról. Egyelőre csak vázlat formájában létezik, és a kiadómon kívül még nem mutattam meg senkinek.
Fache hallgatásba merült.
Langdon nem mondta el az okát, hogy miért nem mutatta meg senkinek a könyvet. A háromszáz oldalas vázlat — amely A letűnt nőkultusz szimbólumai munkacímet viselte — több ponton vet föl a hagyományos vallási ikonográfiától nagyon eltérő értelmezéseket, amelyek várhatóan vitákat fognak provokálni.
Langdon a páternoszter felé menet egyszerre megtorpant útjában, mert rájött, hogy Fache eltűnt mellőle. Visszafordulva azt látta, hogy a kapitány jó néhány méterrel hátramaradva áll a személyzeti felvonó előtt.
— Ezzel a lifttel megyünk — mondta Fache, miközben kinyílt az ajtó. — Bizonyára tudja, hogy gyalogszerrel jó nagy távolság innen a galéria.
Noha Langdon tudta, hogy a felvonó megkímélné a hosszú, két emeletnyi lépcsőmászástól a Denon-szárnyba, mégsem mozdult.
— Valami baj van? — Fache fogta az ajtót és türelmetlenül nézett Langdonra.
Langdon sóhajtott, és vágyakozva tekintett hátra a nyitott páternoszterre. Gond egy szál sem, hazudta önmagának, miközben a lift felé baktatott. Gyerekkorában belezuhant egy használaton kívüli kútba, és szinte végkimerülésig taposta a vizet a szűk aknában, mire végül, órák múlva, kimentették. Azóta klausztrofóbiás félelmet érez a zárt terekben — liftben, földalattin, fallabda teremben. A felvonó abszolút biztonságos szerkezet, mondogatta magának Langdon, de sohasem hitt benne. Valójában egy kis fémkalicka felfüggesztve egy zárt aknában! Lélegzetét visszatartva lépett be a liftbe, és a szokásos adrenalin löketet érzékelte, amikor bezárult az ajtó.
Két emelet. Tíz másodperc.
— Ön és Mr. Sauniere — mondta Fache, amikor elindult velük a felvonó —, igazából soha nem beszéltek egymással? Nem is leveleztek? Nem küldtek egymásnak semmit postai úton?
Megint egy furcsa kérdés. Langdon a fejét rázta. — Nem. Soha.
Fache biccentett, mintha nyugtázná magában a dolgot. Aztán szó nélkül megfordult, és a fémajtót bámulta maga előtt.
Emelkedés közben Langdon mindenáron megpróbálta elterelni a figyelmét a köré zárult négy falról. A kapitány nyakkendőtűjének — egy tizenhárom ónixkővel kirakott ezüst keresztnek — a tükörképét nézte a fényes liftajtón. Némiképp meglepőnek találta. Ez a crux gemmata néven ismert szimbólum — a kereszt a tizenhárom drágakővel — Krisztus és a tizenkét apostol keresztény jelképe. Langdon valahogy nem várta volna egy francia rendőrkapitánytól, hogy ilyen nyíltan közszemlére tegye a vallását. Csakhogy ez itt Franciaország; a kereszténység itt nem annyira vallás, mint születési adottság.
— Ez egy crux gemmata — mondta váratlanul Fache.
Langdon megütközve pillantott fel, és Fache-nak az ajtóban tükröződő szemével találkozott a tekintete.
A felvonó megállt és kinyílt az ajtó.
Langdon gyorsan kilépett a folyosóra, alig várva a tágas teret a Louvre termeinek híresen magas mennyezetével. Ám az a világ, amelybe belépett, cseppet sem hasonlított a vártra.
Langdon meglepetten torpant meg.
Fache hátra pillantott. — Gondolom, Mr. Langdon, sosem járt még a Louvre-ban zárás után.
Szerintem sem, gondolta Langdon, megpróbálva összeszedni magát.
A rendszerint tökéletesen megvilágított termek most riasztó sötétségbe borultak. A felülről áradó, egyenletes, fehér fény helyett most tompított, vörös derengés szüremlett a falak lábazatából — az egymást keresztező fénypászmák csak a padlót világították meg.
Ahogy Langdon végignézett a homályos folyosón, ráébredt, hogy számítania kellett volna erre a látványra. Hiszen minden nagy képtárban ilyen vörös szolgálati lámpák világítanak éjszakánként — a stratégiai pontokon, alacsonyan elhelyezett halvány fények eligazítják a személyzetet a termek és folyosók között, de a festmények viszonylagos sötétségben maradnak, ami lassítja a túlzott fényhatások okozta fakulásukat. A múzeum ma éjjel szinte nyomasztó hangulatot árasztott. Hosszú árnyékok nyújtóztak mindenfelé, és a magas, boltíves mennyezet a nagy, fekete semmibe veszett.
— Erre — mondta Fache éles szögben jobbra kanyarodva, és megindult az egymásból nyíló termek sora felé.
Langdon a nyomában, miközben a szeme lassan alkalmazkodott a sötétséghez. Körülötte nagyméretű olajfestmények kezdtek testet ölteni, mint előhívott fotók egy óriási sötétkamrában... szemükkel követték a termeken áthaladó Langdont. Beszívta az ismerős múzeumi levegőt — azt a száraz, ionsemlegesített légkört, amely gyenge szénszagot is tartalmazott -, annak a nagy hatású, szénszűrős páramentesítőnek a termékét, amely folyamatosan működik, hogy semlegesítse a látogatók által kilélegzett széndioxid káros hatásait.
A falak magasában elhelyezett, jól látható biztonsági kamerák egyértelmű üzenetet közvetítettek a látogatóknak: Szemmel tartunk benneteket. Ne nyúljatok semmihez.
— Valódiak? — kérdezte Langdon a kamerák felé bökve.
Fache megrázta a fejét. — Természetesen nem.
Langdon nem volt meglepve. Az ekkora méretű múzeumok videó felügyelete túl drága és nem elég hatékony. A Louvre-hoz hasonló, csak hektárokban mérhető területű képtárakban többszáz technikusra volna szükség pusztán ahhoz is, hogy figyeljék a kamerák továbbította képeket. A nagy múzeumok többsége manapság "visszatartó biztonsági rendszerekkel" dolgozik. Felejtsük el a tolvajok távoltartását. Inkább tartsuk benn őket. A rendszer zárás után lép működésbe, és ha a behatoló elmozdít egy műtárgyat, lezárja az érintett termet, és a tolvaj még a rendőrség megérkezése előtt rácsok között találja magát.
Valahol előttük hangokat vert vissza a márvány folyosó. Úgy rémlett, hogy a forrásuk egy nagy falmélyedés, amely jobb kéz felől nyílt. Éles fény áradt ki belőle a folyosóra.
— A kurátor irodája — mondta a kapitány.
Miközben a benyíló felé közeledtek Fachéval, Langdon egy rövid folyosón át belesett Sauniere pazar dolgozószobájába — faburkolatok, régi mesterek festményei és egy hatalmas antik íróasztal, amelyen egy hatvan centis lovagfigura állt teljes páncélzatban. Egy maroknyi rendőrnyomozó ügyködött a helyiségben: telefonáltak és jegyzeteltek. Az egyik Sauniere íróasztalánál ült és egy laptopba pötyögtetett. Látható volt, hogy a kurátor privát irodáját rendezték be ma estére a nyomozóhivatal ideiglenes főhadiszállásának.
— Messieurs — szólalt meg Fache, mire a férfiak mind felé fordultak. - Ne nous dérangez pas sous prétexte. Entendu?
Az irodában tartózkodók bólintottak, hogy megértették.
Langdon éppen elégszer akasztotta már ki a szállodai szobájára a NE PAS DERANGER táblát ahhoz, hogy tudja, mit parancsolt a kapitány: úgy rendelkezett, hogy semmilyen kifogással se zavarják őket.
A nyomozók kisded csapatát hátrahagyva Fache tovább kalauzolta Langdont a sötét folyosón. Harminc méterrel előttük ott tátongott a Louvre leglátogatottabb terme — la Grande Galerie —, az a végtelennek tűnő, széles folyosó, ahol a múzeum legértékesebb itáliai mesterműveit állították ki. Langdon már kikövetkeztette, hogy itt találhattak rá Sauniere holttestére; felismerte a Nagy Galéria híres parkettáját a Polaroid felvételen.
Ahogy közeledtek, Langdon felfedezte, hogy egy hatalmas acél rácsozat zárja el a bejáratot, amilyet a középkori várakban használtak a martalóc hadak távoltartására.
— Visszatartó biztonsági rendszer — mondta Fache, amikor odaértek a rácshoz.
A barikád még a sötétben is úgy festett, mint ami akár egy tankot is képes lenne megállítani. Langdon belesett a rácsok között a Nagy Galéria gyéren megvilágított terébe.
— Csak ön után, Mr. Langdon — mondta Fache.
Langdon megfordult. Utánam, de hová?
Fache a padlóra mutatott, a rácsok aljára. A barikád úgy fél méterrel a padlótól véget ért, szabadon hagyva egy szűkös rést.
— Ennek a területnek a megközelítését még mindig korlátozza a Louvre biztonsági rendszere — mondta Fache. — A Police Technique et Scientifique emberei csak az imént végeztek a vizsgálattal. — A nyílásra mutatott. — Csússzon át, kérem.
Langdon megbámulta a keskeny nyílást a lábánál, majd fölnézett a masszív vasrácsra. Ugye ez csak vicc? A barikád úgy festett, akár egy guillotine, ami csak arra vár, hogy végezzen a behatolóval.
Fache morgott valamit franciául és az órájára pillantott. Azután térdre ereszkedett, és átpréselte zömök testét a rácsok alatt. A túloldalon felállt, és Langdonra nézett a rácsokon keresztül.
Langdon sóhajtott. Letámasztotta tenyerét a fényes parkettára, hasra feküdt és kúszni kezdett. Miközben átcsúszott a nyíláson, Harris tweedzakójának a nyaka beakadt a rácsba és a vas végigszántott a fején.
Csak kényelmesen, Robert, gondolta maga előtt tapogatva, míg végül átküzdötte magát. Ahogy feltápászkodott, már kezdte gyanítani, hogy nagyon hosszú éjszakája lesz.
Ötödik fejezet
A Murray Hill Place — az Opus Dei új székháza és konferencia központja — a Lexington sugárút 243. alatt található New Yorkban. A több mint 47 millió dolláros költséggel épült, 12 ezer négyzetméteres toronyház vörös téglából és indianai mészkőből készült. May & Pinska tervezte, és több mint száz hálószobát, hat ebédlőt, könyvtárakat, szalonokat, tárgyalótermeket és irodákat foglal magában. Az első, a hetedik és a tizenötödik emeleten fafaragványokkal és márvánnyal díszített kápolnák vannak. A tizenhatodik emeleten csak lakások találhatók. A férfiak a Lexington sugárútra nyíló főkapukon léphetnek be a székházba. A nők egy mellékutcáról, és az épületen belül is "akusztikusan és vizuálisan" el vannak különítve a férfiaktól.
Kora este, a legfelső emeleti lakosztályának — az úgy nevezett penthouse-nak — a menedékében Manuel Aringarosa püspök összeállított egy kisebb úticsomagot és hagyományos fekete reverendát öltött. Rendes körülmények között bíbor színű cingulussal övezte volna fel a derekát, de ma este nem magángépen utazik, és nem szerette volna felhívni a figyelmet magas hivatalára. Csak a nagyon éles szeműek vették észre 14 karátos arany püspöki gyűrűjét a bíbor ametisztkővel és a nagy gyémántokkal, valamint a faragott fogantyús pásztorbotot. Vállára vetve útizsákját elmondott egy néma imát, majd távozott a lakásból, lement az előcsarnokba, ahol már várta a sofőrje, hogy kivigye a repülőtérre.
Most, Róma felé tartva egy utasszállító gép fedélzetén, Aringarosa kibámult az ablakon a sötét Atlanti-óceánra. A nap már lenyugodott, de Aringarosa tudta, hogy az ő csillaga emelkedőben van. Ma este megnyerjük a csatát, mondta magában, és elképedten gondolt arra, hogy néhány hónappal ezelőtt még tehetetlennek érezte magát azokkal az erőkkel szemben, amelyek pusztulással fenyegették a birodalmát.
Mint az Opus Dei elnök-igazgatója, az "Isten művének" — mert szó szerint ezt jelenti az Opus Dei — üzenetének terjesztésével töltötte életének utóbbi tíz évét. Az 1928-ban Josemaría Escrivá spanyol pap által alapított gyülekezet a visszatérést segítette elő a hagyományos katolikus értékekhez, és arra ösztönözte a tagjait, hogy hozzanak jelentős áldozatokat Isten művének beteljesítése érdekében.
Az Opus Dei eredeti filozófiája a Franko-rezsim előtti Spanyolországban gyökeredzett, de amikor 1934-ben napvilágot látott Josemaría spirituális kalauza, Az Út — 999 elmélkedés arról, hogyan teljesíthetjük be Isten művét a magunk életében —, Escrivá üzenete az egész világon elterjedt. Azóta több mint négy millió példányban, negyvenkét nyelven jelent meg Az Út, és az Opus Dei globális hatalommá vált. Székházai, oktatási központjai, sőt egyetemei a földgolyó csaknem valamennyi nagyvárosában megtalálhatók. Az Opus Dei volt a világ leggyorsabban növekvő és a legbiztosabb anyagi alapokon álló katolikus szervezete. De Aringarosának sajnos rá kellett ébrednie, hogy a vallási cinizmus, a szekták és a televíziós igehirdetés korában az Opus Dei gyarapodó vagyona és hatalma gyanút keltő.
— Sokan agymosó szektának tartják az Opus Deit — provokálták gyakran az újságírók. — Mások pedig ultrakonzervatív keresztény szervezetnek, titkos társaságnak nevezik önöket.
— Az Opus Deire egyik sem igaz — szokta válaszolni türelmesen a püspök. — Mi egy katolikus egyház vagyunk. Olyan katolikusok gyülekezete, akik úgy döntöttek, hogy a lehető legszigorúbban követik a katolikus tanítást saját mindennapi életükben.
— Isten művéhez feltétlenül hozzátartozik a szüzességi fogadalom, a dézsmaszedés, és az önkorbácsolással, cilicium viseléssel való vezeklés a bűnökért?
— Ezek csak az Opus Dei tagjainak elenyésző részére jellemzők — válaszolta Aringarosa. — Sokféle formája van a részvételnek. Az Opus Dei sokezer tagja házasságban él, családja van, és saját közösségén belül végzi Isten munkáját. Az aszkéta életet választók a rendházainkban laknak. Mindenki maga dönt erről, de az Opus Dei minden tagjának közös a célja: Isten művének beteljesítésével jobbá tenni ezt a világot. És ez igazán csodálatra méltó vállalkozás.
Ám a józan érvelés ritkán hatott. A média mindig is a botrányhoz vonzódott, és az Opus Deiben, éppen úgy, mint a legtöbb nagy szervezetben, akadt néhány eltévelyedett lélek, aki rossz fényt vetett az egész közösségre.
Két hónappal ezelőtt lelepleztek egy Opus Dei csoportot az egyik közép-nyugati egyetemen, akik meszkalinnal toboroztak új tagokat, abból a meggondolásból, hogy a drog kiváltotta euforikus állapotot vallásos élménynek vélik majd az újoncok. Egy másik egyetemi hallgató a javasolt napi két óránál többet viselte a szöges cilicium övet, és csaknem végzetes fertőzést okozott magának. A minap Bostonban egy kiábrándult fiatalember a befektetési bankárként keresett egész vagyonát az Opus Deire iratta, mielőtt öngyilkosságot kísérelt meg.
Eltévelyedett bárányok, gondolta Aringarosa, és vérzett értük a szíve.
Természetesen Robert Hanssen FBI-kém nagy nyilvánosságot kapott pere volt a legkínosabb, amelynek során nemcsak az derült ki, hogy Hanssen az Opus Dei prominens tagja, hanem az is, hogy szexuálisan deviáns, és a tárgyaláson bizonyítást nyert, hogy videokamerákat rejtett el a hálószobájában, majd megmutatta a barátainak, ahogyan a feleségével szeretkezik. — Ez aligha tekinthető egy hithű katolikushoz méltó időtöltésnek — jegyezte meg a bíró.
Szomorú, hogy ezek az esetek elősegítették egy új megfigyelő csoport, az Opus Dei Awareness Network létrejöttét. A csoport népszerű weboldala — a www.odan.org — ijesztő történeteket tett közzé egykori Opus Dei tagokról, akik felhívták a figyelmet a csatlakozás veszélyeire. A média újabban már "Isten maffiájaként" meg "Krisztus szektájaként" emlegette az Opus Deit.
Félünk attól, amit nem értünk, gondolta Aringarosa, azon tűnődve, vajon tudják-e a bírálók, hány emberi életet tett gazdagabbá az Opus Dei. A szervezet élvezte a Vatikán teljes támogatását és áldását. Az Opus Dei magának a pápának volt a személyes prelátussága.
Manapság azonban az Opus Deit olyan hatalom fenyegeti, amely összehasonlíthatatlanul veszélyesebb a médiánál... egy váratlan ellenfél, amely elől Aringarosa nem tudott elrejtőzni. Öt hónappal ezelőtt megrendült az erő kaleidoszkópja, és Aringarosa még mindig kóválygott a csapás alatt.
— Nem tudják, micsoda háborút indítottak el — suttogta magában Aringarosa, kibámulva a gép ablakán az óceán sötétjére. Egy pillanatra saját torz tükörképén akadt meg a szeme — sötét és megnyúlt arcán, amelyet belapított, elferdült orra uralt —, még Spanyolországban törték be az orrát, fiatal misszionárius korában. A testi hiba ma már alig számított. Aringarosa nem a hús, hanem a szellem világához tartozott.
Miközben a repülőgép elérte Portugália partvidékét, Aringarosa reverendája alatt vibrálni kezdett az elnémított és rezgő üzemmódra állított mobiltelefon. Bár a légiközlekedési szabályok tiltják a mobiltelefonok használatát a repülés ideje alatt, Aringarosa tudta, hogy ezt a hívás nem mulaszthatja el. Csak egyetlen ember ismerte ezt a számot, az a férfi, aki postán küldte el Aringarosának ezt a telefont.
A püspök halkan beleszólt: — Igen?
— Silas tudja, hol van a zárókő — mondta a hívó. — Párizsban van. A Saint-Sulpice templomban.
Aringarosa püspök elmosolyodott. — Akkor közel vagyunk a célhoz.
— Azonnal a kezünkbe kaparinthatjuk. De szükségünk van a kapcsolataira.
— Persze, csak mondja meg, mit tegyek.
Amikor Aringarosa kikapcsolta a telefont, hevesen vert a szíve. Még egyszer kinézett az éjszaka sötétjébe, és úgy érezte, eltörpül azokhoz az eseményekhez képest, amelyeket mozgásba hozott.
Ötszáz mérföldre onnan a Silas nevű albino egy kis mosdótál fölé hajolt, lemosta a vért a hátáról és nézte a vízet megfestő vörös cseppek mintáit. Tisztíts meg engem izsóppal, és tiszta leszek, imádkozott, a Zsoltárok könyvéből idézve. Moss meg engemet, és fehérebb leszek a hónál.
Silast izgatott várakozás töltötte el, amilyet csak a korábbi életében érzett. Egyszerre meglepte és felvillanyozta. Az utóbbi tíz évben Az Út követője lett, megtisztult a bűneitől... újjáépítette az életét... kitörölte erőszakos múltját. Ma este azonban ismét megrohanta a múlt. Visszatért a gyűlölet, amely ellen olyan keményen küzdött. Megdöbbent attól, hogy milyen gyorsan buktak felszínre az eltemetett dolgok. És persze velük együtt visszatért a tudománya is. Berozsdásodott ugyan, de még használható.
Jézus üzenete a béke... az erőszakmentesség... a szeretet. Ezt az üzenetet tanulta Silas kezdettől fogva, és belevéste a szívébe. Ám most éppen ezt az üzenetet fenyegették pusztulással Krisztus ellenségei. Akik erőt szegeznek szembe Istennel, erővel fognak találkozni. Rendületlen és kimozdíthatatlan erővel.
A keresztes vitézek két évezreden át védelmezték hitüket azok ellen, akik ellene törtek. Ma este Silast szólították a csatatérre.
Megtörölgette sebeit és bokáig érő, kámzsás csuhát öltött. Egyszerű, sötét gyapjúból készült, és kiemelte bőrének, hajának fehérségét. Kötelet kötött a derekára, fejére húzta a csuklyát és adott magának egy percet, hogy vörös szemével megcsodálja a képét a tükörben. A kerekek mozgásba lendültek.
Hatodik fejezet
Miután átpréselte magát a biztonsági kapu alatt, Robert Langdon ott állt a Nagy Galéria bejáratában és egy hosszú, mély szoros torkába nézett bele. A képtár két vastag, tíz méter magas oldalfala beleveszett odafönt a sötétségbe. A vörösen pislákoló irányfények fölfelé világítottak, természetellenes derengésbe vonva a a mennyezetről lelógó, zsinórokkal rögzített Da Vinci, Tiziano és Caravaggio festmények bámulatos gyűjteményét. Csendéletek, vallásos jelenetek és tájképek váltakoztak nemesurak és politikusok portréival.
Noha a Nagy Galériában állították ki a Louvre leghíresebb itáliai mesterműveit, számos látogató vélekedett úgy, hogy valójában a híres parketta ennek a szárnynak a legizgalmasabb látnivalója. Az átlós tölgyfalapok olyan szédületes geometria mintát adtak ki, hogy a padló első pillantásra optikai érzékcsalódást keltett -- a sokdimenziós hálózat olyan érzést váltott ki a látogatókból, mintha egy minden lépéssel változó felszínen lebegnének át a galérián.
Ahogy Langdon tekintete elidőzött a padló mintáin, egy váratlan, oda nem illő tárgyon akadt meg a szeme, amely balra, tőle néhány méterre hevert a földön, rendőrségi kordonnal bekerítve. Langdon Fache-hoz fordult: -- Az ott egy... egy Caravaggio a padlón?
Fache oda sem nézve bólintott.
A festmény Langdon becslése szerint legalább kétmillió dollárt ért, mégis úgy feküdt a földön, akár egy letépett poszter. -- Mi az ördögöt keres az a padlón?
Fache elkomorult, de láthatóan nem rendítette meg a dolog. -- Ez egy bűncselekmény helyszíne, Mr. Langdon. Nem mozdítottunk el semmit. Azt a vásznat a kurátor tépte le a falról. Így hozta működésbe a biztonsági rendszert.
Langdon visszafordult a bejárathoz, és megpróbálta elképzelni, mi történhetett itt.
-- A kurátort az irodájában támadták meg, ő bemenekült a Nagy Galériába és azzal, hogy lerántotta a festményt a falról, aktiválta a biztonsági kaput. A rács azonnal leszaladt, elzárva a nyílást. Ennek a galériának nincsen másik bejárata vagy kijárata.
Langdon nem látott tisztán. -- Tehát a kurátor gyakorlatilag foglyul ejtette a támadóját a Nagy Galériában?
Fache megrázta a fejét. -- A biztonsági kapu elválasztotta Sauniere-t a támadótól. A gyilkos kint rekedt a folyosón, és a rácson át lőtte le Sauniere-t. -- Fache egy narancssárga ragasztócsíkra mutatott az egyik vasrúdon, amely alatt az előbb átkúsztak. -- A technikusok ott azonosították a lőpormaradványokat. A rácsok között tüzelt. És Sauniere egyedül halt meg idebent.
Langdon felidézte magában a Sauniere holttestéről készült fotót. Azt mondták, hogy ezt a kurátor tette saját magával. -- És hol van a holtteste?
Fache megigazította a kereszt alakú nyakkendőtűt, és elindult előre. -- Mint bizonyára tudja, a Nagy Galéria meglehetősen hosszú.
A pontos méret, ha Langdon jól emlékezett, körülbelül négyszázhatvan méter, háromszor olyan hosszú, mint a Washington emlékmű az egyik végétől a másikig. De ugyanilyen lélegzetelállító a folyosó szélessége is, ahol két személyvonat kényelmesen elférne egymás mellett. A galériát két utcára osztották a középen elhelyezett szobrok vagy monumentális porcelán urnák, amelyek stílszerű korlátként funkcionálva terelték a forgalmat az egyik fal mentén előre, a másik mentén vissza.
Fache hallgatásba merülve, gyors léptekkel haladt a folyosó jobb oldalán, merően maga elé nézve. Langdon szinte tiszteletlenségnek érezte, hogy egyetlen pillantásra sem méltatva őket siet el a remekművek mellett.
Nem mintha túl sokat láthatnék belőlük ebben a megvilágításban, gondolta.
A tompított vörös fény sajnálatos módon felidézte benne azt az esetet, amikor utoljára látott ilyen biztonsági világítást a Vatikán titkos archívumában. Ma este már másodszor tért vissza a kis híján a halálával végződő római kaland nyugtalanító emléke. Erről megint eszébe jutott Vittoria. Már hónapok óta nem álmodott vele. Langdon nem akarta elhinni, hogy csak egy év telt el Róma óta; ő évtizedeknek érezte. Egy másik életnek. Utoljára decemberben kapott levelet Vittoriától -- egy képeslapot, amelyben azt írta, útban van a Jávai-tengerre, hogy folytassa kutatásait a kapcsolatok fizikájáról... ez valami olyasmi, hogy műholdak segítségével követik a manta ráják vándorlását. Langdonnak sohasem voltak olyan illúziói, hogy egy olyan nő, mint Vittoria, boldogan élhetne mellette az egyetemi campuson, de római találkozásuk olyan vágyakozást indított el benne, amelyről nem hitte volna, hogy képes rá. Az agglegényélet és a vele járó szabadság melletti szigorú elkötelezettsége valamiképpen megingott... ismeretlen üresség lépett a helyébe, amely csak egyre jobban elhatalmasodott rajta az elmúlt egy évben.
Még mindig sietősen haladtak előre, és Langdon nyomát sem látta holttestnek. -- Jacques Sauniere ilyen messzire eljutott?
-- Mr. Sauniere a gyomrába kapta a golyót. Nagyon lassan halt meg. Talán tizenöt vagy húsz percig is eltartott. Úgy tűnik, rendkívüli lelkierővel rendelkezett.
Langdon megrökönyödött. -- Tizenöt percig tartott, amíg ideértek a biztonságiak?
-- Természetesen nem. A Louvre biztonsági szolgálata azonnal reagált, amint megszólalt a riasztó, és zárva találta a Nagy Galériát. A kapun át hallották, hogy mozog valaki a folyosó túlsó végén, de nem láthatták, hogy ki az. Kiabáltak, de nem kaptak választ. Feltételezték, hogy csak a bűnöző lehet, és követve a szabályzatot értesítették a nyomozóhivatalt. Mi tizenöt percen belül kiérkeztünk a helyszínre. Amikor ideértünk, csak annyira húztuk fel a rácsot, hogy átférjünk alatta, majd beküldtem tizenkét fegyveres nyomozót. Ők átfésülték az egész galériát, hogy sarokba szorítsák a behatolót.
-- És?
-- Senkit nem találtak idebent. Kivéve... - Fache valahová maga elé mutatott -- ... őt.
Langdon fölemelt tekintettel követte Fache kinyújtott ujjának irányát. Először azt hitte, hogy egy nagy márványszoborra mutat a folyosó közepén. De ahogy tovább mentek, Langdon már azt is látta, mi van a szobor mögött. Harminc méterrel előrébb egy hordozható állványra szerelt reflektor világította meg a padlót, éles, fehér fényben úszó szigetet képezve a sötétvörösen derengő galériában. A fényfolt közepén, mint rovar a mikrószkóp alatt, a kurátor mezítelen teste feküdt a parkettán.
-- Látta a fényképet - mondta Fache --, tehát nem okozhat meglepetést.
Langdon egész testében megborzongott, ahogy közeledtek a holttesthez. Soha életében nem látott még különösebb képet, mint ami most a szeme elé tárult.
Jacques Sauniere fakó holttestte ugyanúgy hevert a parkettás padlón, ahogy a fénykép mutatta. Miközben Langdon az erős fényben hunyorogva megállt a tetem fölött, ismét eszébe jutott, mennnyire elképesztette, hogy Sauniere élete utolsó perceiben ilyen különös pózba igazította a testét.
Sauniere meglepően jó kondícióban volt a korához képest... és most a teljes izomzatát közszemlére tette. Levetett magáról minden ruhadarabot, szépen elrendezte a padlón, majd hanyatt feküdt a széles folyosó közepén, tökéletesen párhuzamosan a helyiség hosszanti tengelyével. Karját kitárta, a lábát szélesre terpesztette, mint a tornászó gyerek, vagy még inkább az az ember, akit megfeszít valamilyen láthatatlan erő.
Közvetlenül Sauniere mellcsontja alatt egy véres folt jelezte azt a pontot, ahol a golyó behatolt a testébe. A seb furcsa módon alig vérzett, csak némi megfeketedett alvadék képezett kis tócsát körülötte.
Sauniere bal mutatóujja is véres volt: nyilvánvalóan belemártotta a sebbe, hogy a legnyugtalanítóbb dolgot művelje haláltusája közben. A saját vérét használta tintaként és a saját hasa volt a vászon, amelyre Jacques Sauniere egy egyszerű szimbólumot mázolt: öt egyenes vonalat, amely egymást metszve ötágú csillagot ad ki.
Egy pentagrammát.
Sauniere holtteste a köldökét keretező véres csillaggal hátborzongató látványt nyújtott. A korábban látott fényképtől is végigfutott rajta a hideg, de most, hogy a saját szemével látta, egyre fokozódó nyugtalanság kerítette hatalmába Langdont.
Ezt ő tette saját magával.
-- Mr. Langdon! -- szegeződött rá ismét Fache sötét szeme.
-- Egy pentagramma -- jelentette ki Langdon, a szavak visszhangosan kongtak a hatalmas térben. -- A világ egyik legrégebbi szimbóluma. Már Krisztus előtt négyezer évvel is használták.
-- És mit jelent?
Langdon mindig elbizonytalanodott, ha erre a kérdésre került a sor. Közölni valakivel, hogy mit "jelent" egy szimbólum, olyan volt, mint megmagyarázni, hogy milyen érzést kellene keltenie egy dalnak -- ami más és más volt mindenki esetében. A fehér Ku-Klux-Klan csuklya a gyűlölet és a rasszizmus képzetét keltette az Egyesült Államokban, míg ugyanez a viselet Spanyolországban a vallásos hit jelentését hordozta.
-- A szimbólumok eltérő környezetben eltérő jelentést hordoznak -- mondta Langdon. -- Az ötágú csillag elsődlegesen pogány vallási jelkép.
Fache bólintott. -- A sátánimádásé.
-- Nem -- igazította ki Langdon, azon nyomban tudatosítva magában, hogy pontosabban kell megválogatnia a szavakat.
Manapság a pogány kifejezés jóformán szinonímájává vált a sátánimádónak -- ami közkeletű tévedés. A szó voltaképpen a latin paganusból ered, amely falusit jelent. A "pogányok" szó szerinti értelemben a tanulatlan vidéki népek voltak, akik megragadtak a természetimádat régi, vidéki kultuszainál. Valójában az egyház annyira félt a villes lakóitól, hogy az egykor ártatlan falusi -- vilain -- elnevezés idővel a gonosz lélek megfelelőjévé vált.
-- A pentagramma -- pontosította Langdon -- egy kereszténység előtti szimbólum, amely a természetimádathoz kötődik. A régiek két, egy maszkulin és egy feminin, részből állónak képzelték el a világot. Isteneik és istennőik azon munkálkodtak, hogy megőrizzék az erőegyensúlyt. Yin és yang. Amikor a férfi és a női erő egyensúlyban volt, akkor harmónia uralkodott a világban. Ha megbomlott az egyensúly, akkor kitört a káosz. -- Langdon oda mutatott Sauniere hasára. -- Ez az ötszög minden dolgok női felét képviseli... azt a fogalmat, amelyet a vallástörténészek "szakrális nőiségnek" vagy "istennő kultusznak" neveznek. Sauniere mindenkinél többet tudott erről.
-- Sauniere egy istennő szimbólumot rajzolt a hasára?
Langdonnak el kellett ismernie, hogy ez furcsának tűnhet. -- A legszűkebb értelmezésben az ötszög Vénuszt, a testi szerelem és a szépség istennőjét jelképezi.
Fache végigmérte a meztelen férfit, és felnyögött.
-- Az ősi vallások a természet isteni rendjén alapultak. Vénusz, az istennő és Vénusz, a bolygó egy és ugyanaz volt. Az istennőnek megvolt a helye az éjszakai égbolton, amelyet számos elnevezéssel illettek: Vénusz, Hajnalcsillag, Istár, Astarte. Mindezek az erőteljesen feminin fogalmak a természethez és a Földanyához kötődnek.
Fache most még zavarodottabbnak tűnt, mintha jobban örült volna a sátánimádó szálnak.
Langdon úgy döntött, hogy nem fedi fel az ötszög legelképesztőbb sajátosságát -- a valóságosan is a Vénuszhoz köthető eredetét. Fiatal csillagász hallgatóként Langdon megdöbbenve értesült arról, hogy a Vénusz bolygó négy évenként szabályos ötszöget ír le az ekliptikus égbolton. A régieket annyira lenyűgözte ez a megfigyelés, hogy Vénusz és az ő ötszöge a tökéletesség, a szépség és a testi szerelem ciklikus sajátságainak jelképévé vált. A Vénusz mágikus hatalma előtti tisztelgésből szervezték a régi görögök négyévente az Olimpiádét. Ma már csak kevesen tudják, hogy a modern olimpiai játékok négyévenkénti megrendezése a Vénusz ciklusait követi. És még ennél is keveseben tudják, hogy majdnem az ötágú csillag lett az olimpia jelképe, és csak az utolsó pillanatban változtatták meg -- az öt csúcs helyett öt egymást metsző karika lett, amely jobban tükrözi a versenyek teljességét és harmóniáját.
-- Mr. Langdon -- szólalt meg váratlanul Fache. -- Biztos, hogy az ötszögnek az ördöghöz is van valamilyen köze. Ez világosan kiderült az amerikai horrorfilmekből.
Langdon felvonta a szemöldökét. Hála neked, Hollywood. Az ötágú csillag mára a sátánista sorozatgyilkos mozik elmaradhatatlan kliséje lett, amelyet rendszerint más, állítólagos démoni jelképekkel együtt mázolnak fel a sátánisták lakhelyének falára. Langdon mindig dühöngött, amikor ilyen formában találkozott a szimbólummal; az ötágú csillag eredetét tekintve valójában isteni jelkép volt.
-- Biztosíthatom önt -- mondta Langdon --, hogy bármit látott is a moziban, az ötágú csillag démoni magyarázata történelmileg hibás. Az eredeti utalás a nőiségre helytálló, de a pentagramma jelképiségét eltorzították az évszázadok során. Ebben az esetben a vérontás által.
-- Félek, hogy nem tudom követni.
Langdon Fache keresztjére pillantott, nem tudva, hogyan is fogalmazza meg a mondandóját. -- Az egyház, uram. A szimbólumok nagyon rugalmasak, de az ötágú csillagot a korai római katolikus egyház változtatta meg. A Vatikán irtóhadjáratot indított a pogány vallások ellen, hogy keresztény hitre térítse a tömegeket, amelynek részeként az egyház besározta a pogány isteneket és istennőket, gonosz színben tüntetve fel a jelképeiket.
-- Folytassa.
-- Ez meglehetősen gyakori zűrzavaros időkben -- mondta tovább Langdon. -- Az újonnan megszülető hatalom átveszi a létező szimbólumokat, majd idővel eltorzítja őket, hogy kitörölje az értelmüket. A pogány jelképek és a keresztény jelképek csatájában a pogányok veszítettek; Poszeidón háromágú szigonya átalakult az ördög vasvillájává; a bölcs öregasszonyok csúcsos kalapja a boszorkányok szimbóluma lett; Vénusz ötágú csillaga pedig az ördög jelképe. -- Langdon szünetet tartott. -- Sajnos az Egyesült Államok katonasága szintén eltorzította a pentagrammát: ez ma nálunk a háború legfőbb szimbóluma. Ezt festik rá minden vadászgépre és ez díszeleg a tábornokaink váll-lapján. -- Ennyit a szerelem és a szépség istennőjéről.
-- Érdekes. -- Fache a szétvetett tagú holttest felé bökött a fejével. -- És a test elhelyezkedése? Ebből mire következtet?
Langdon vállat vont. -- A test helyzete pusztán megerősíti az ötágú csillagra és a szakrális nőiségre tett utalást.
Fache arca elkomorult. -- Hogy mondja?
-- Másolat. Megismételni egy szimbólumot a legegyszerűbb módja a jelentés megerősítésének. Jacques Sauniere egy ötágú csillag alakzatában helyezkedett el. -- Egy pentagramma jó, kettő még jobb.
Fache követte a tekintetével a Sauniere két karja, két lába és feje kirajzolta öt pontot, miközben újra hátrasimította lenyalt haját. -- Érdekes elemzés. -- Szünetet tartott. -- És miért meztelen? -- Felnyögött, ahogy kimondta ezt a szót, a korosodó férfitest látványa nyilvánvalóan visszatetszést keltett benne. -- Miért vette le a ruháit?
Átkozottul jó kérdés, gondolta Langdon. Ő is ezen töprengett azóta, amióta először megpillantotta a polaroidképet. Eddigi legjobb tippje az volt, hogy a mezítelen emberi test még jobban alátámasztja a Vénuszra mint a nemiség istennőjére tett utalást. Noha a modern kultúra a férfi és a nő fizikai egyesülésének Vénusszal való összekapcsolását jórészt kitörölte, az etimológus éles szeme azért felfedezi Vénusz eredeti jelentésének nyomát az orvostudomány nemi betegségekkel foglalkozó ágát jelentő "venerológia" szóban. Langdon úgy döntött, hogy nem tér ki erre a vonatkozásra.
-- Mr. Fache, nyilván nem tudok önnek választ adni arra, hogy miért rajzolta magára Mr. Sauniere azt a szimbólumot vagy miért helyezkedett el ebben az alakzatban, de annyit mondhatok, hogy egy olyan ember, mint Jacques Sauniere a női istenség jelképének tekintette az ötágú csillagot. A művészettörténészek és a szimbólumkutatók széles körben ismerik ezen jelkép és a szakrális nőiség kapcsolatát.
-- Remek. És miért a saját vérét használta tintának?
-- Nyilván azért, mert nem volt más, amivel írhatott volna.
Fache egy pillanatig hallgatott. -- A magam részéről azt hiszem, azért használt vért, hogy a rendőrség elvégezzen bizonyos törvényszéki orvostani vizsgálatokat.
-- Hogyan?
-- Nézze meg a bal kezét.
Langdon végigjártatta a szemét a kurátor sápadt karjától a bal kézfejéig, de nem látott semmit. Bizonytalanul megkerülte a holttestet, leguggolt, és meglepve fedezte föl, hogy a kurátor egy nagy, filchegyű szövegkiemelőt szorongat a markában.
-- Ez volt a kezében, amikor megtaláltuk -- mondta Fache otthagyva Langdont és elsétálva egy néhány méterre álló, hordozható asztalhoz, amelyen vizsgálati eszközök, kábelek és mindenféle elektromos műszerek sorakoztak. -- Nem nyúltunk semmihez. Ismeri ezt a fajta filctollat?
Langdon letérdelt, hogy megnézhesse a toll márkáját.
STYLO DE LUMIERE NOIRE.
Meglepetten pillantott fel.
A fekete fényű filc vagy vízjel toll egy speciális, nemezhegyű kiemelő volt, amelyet eredetileg múzeumok, restaurátorok és képhamisítási ügyekkel foglalkozó nyomozók számára terveztek: láthatatlan jelzéseket lehetett vele tenni a tárgyakra. A tollban nem maró, alkohol alapú, fluoreszkáló tinta volt, amelyet csak fekete fényben lehetett látni. Manapság a múzeumok személyzetének napi rutinfelszereléséhez tartoztak ezek a tollak, ezekkel tettek láthatatlan jelzést azon festmények keretére, amelyek restaurálásra szorultak.
Miközben Langdon felállt, Fache odament a reflektorhoz és kikapcsolta. A galéria egyszerre sötétségbe borult.
Langdont növekvő bizonytalanság kerítette hatalmába a vaksötétben. Majd feltűnt Fache sziluettje, élénkvörös megvilágításban. Egy hordozható lámpával a kezében közeledett, amely ibolyaszínű ködbe burkolta az alakját.
-- Talán tudja -- mondta Fache Langdonra emelve ibolyaszínben világító szemét --, hogy a rendőrség fekete fényű lámpákkal vizsgálja meg a bűncselekmények helyszínét vérnyomokat és más törvényszéki orvostani bizonyítékokat keresve. Így hát képzelheti a meglepetésünket... -- Fache hirtelen a holttestre irányította a lámpát.
Langdon lenézett, és hátrahőkölt a döbbenettől.
Vadul zakatolt a szíve, miközben befogadta a parkettás padlón a szeme előtt felderengő bizarr látványt. A különleges, lila megvilágításban kusza betűkből rajzolódtak ki a kurátornak a holtteste mellé írott utolsó szavai. Ahogy Langdon bámulta a vibráló szöveget, érezte, hogy egyre sűrűbbé válik a mai éjszakát beburkoló köd.
Langdon újra elolvasta az üzenetet, majd fölnézett a kapitányra. -- Mi az ördögöt jelentsen ez?
Fache szeme fehéren ragyogott. -- Pontosan ez az a kérdés, monsieur, amire öntől várjuk a választ.
Nem messze onnan, Sauniere irodájában, a Louvre-ba visszatérő Collet hadnagy hevenyészett audio-vezérlőpultot állított fel a kurátor hatalmas íróasztalán. A középkori lovag kísérteties, robotszerű bábujától eltekintve, amely mintha pontosan rámeredt volna Sauniere íróasztala sarkáról, Collet egészen otthonosan érezte magát. Föltette az AKG fejhallgatót és ellenőrizte a bejövő szinteket a merevlemezes felvevő rendszeren. Minden egység működött. A mikrofonok hibátlanul vettek, a hang kristálytiszta volt.
Le moment de vérité, mosolyodott el. Az igazság pillanata.
Majd behúnyt szemmel átadta magát a Nagy Galériában folyó, hangszalagra rögzített beszélgetésnek.
furcsaságok
Leonardo da Vinci titkos élete
Az ezermester és lángelme Leonardo da Vinciről sokan hiszik, hogy üzeneteket rejtett el a műveiben. A tudósok legtöbbje egyetért abban, hogy Leonardo leghíresebb képein - mint a Mona Lisa, az Utolsó vacsora, a Sziklás Madonna — különös rendellenességek fedezhetők fel, amelyek ugyanezt a kódolt üzenetet suttogják... arra a döbbenetes történelmi titokra utalnak, amelyet állítólag 1099 óta őriz a Sion-rend elnevezésű európai titkos társaság. 1975-ben a párizsi Bibliothèque Nationale-ban felfedezett iratok (Les Dossiers Secrets) a rend számos tagját nevezik meg: Sir Isaac Newton, Victor Hugo, Botticelli és Leonardo da Vinci. Azt beszélik, hogy François Mitterrand, egykori francia köztársasági elnök is a Sion-rend tagja, bár erre semmilyen bizonyíték nincs.
A megfejthetetlen kód
Létezik egy kápolna Nagy-Britanniában, amelynek a mennyezetéből kövek százai állnak ki, bizarr több síkú felszínt képezve. Minden egyes kőbe egy szimbólumot véstek, látszólag véletlenszerűen, egy sosem látott léptékű titkosírást hozva létre. A modern kriptográfusok képtelenek megfejteni ezt a kódot, pedig jelentős jutalmat ajánlottak fel annak, aki elő tud állni a megoldással. Az utóbbi években a geológiai ultrahang vizsgálatok arról árulkodtak, hogy a kápolna alatt egy hatalmas üreg rejtőzik. Ám a kurátorok mind a mai napig nem engedélyezték az ásatásokat.
Lexington Avenue 243, New York
A Vatikán Opus Dei elnevezésű prelatúrája egy hitbuzgó katolikus szekta, amely újabban viták kereszttüzébe került, mert agymosással, kényszer alkalmazásával és "a test sanyargatásának" veszélyes gyakorlatával vádolták meg. Az Opus Dei nemrég fejezte be 47 millió dolláros, 12 ezer négyzetméteres észak-amerikai székházának felépítését a Lexington sugárút 243. szám alatt New Yorkban.
Valaki figyel téged... vagy mégsem?
A párizsi Louvre a világ egyik leghosszabb épülete. A lópatkó alakú épület kerületének körbejárása egy három mérföldes sétának felel meg. De még ez a méret sem elég a Louvre hatalmas műgyűjteményének kiállítására, így az anyagnak csak egy töredéke tekinthető meg. A termekben biztonsága kamerák sokasága figyeli a látogatókat. Olyan sok van belőlük, hogy több száz fős személyzet kellene a szemmel tartásukhoz. Valójában a kamerák többsége nem működik.
Da Vinci sugallata.
Leonardót a Szeplőtelen Fogantatás Testvérisége kérte fel a híres Sziklás Madonna megfestésére, amit a milanói San Francesco Grande templom hármasoltárának főképéül szántak. A szerzetesek megadták a méreteket és a témát. Leonardo végül Szűz Máriát, a kis Jézust, Keresztelő Szent Jánost és Uriel arkangyalt festette meg, akik egy barlangban találnak menedéket. Amikor leszállította a képet, a megrendelők elborzadtak a láttán. Több nyugtalanító, "keresztényellenes" motívumot is tartalmazott, amelyek gyaníthatóan rejtett üzenetet és alternatív jelentést hordoztak. Leonardo végül engedett a szerzetesrendnek és elkészítette a Sziklás Madonna második verzióját, amely ma a londoni National Galleryben látható. Az eredeti változat a párizsi Louvre tulajdona.
cselekménye
A hivatalosan Párizsban tartózkodó harvardi szimbólumkutató, Robert Langdon sürgős éjszakai telefonhívást kap: a Louvre idős kurátorát meggyilkolták a múzeumban.
Feltárul a történelem utóbbi 2000 évének legnagyobb összeesküvése…
A hivatalosan Párizsban tartózkodó harvardi szimbólumkutató, Robert Langdon sürgős éjszakai telefonhívást kap: a Louvre idős kurátorát meggyilkolták a múzeumban. A holttest mellett érthetetlen kódot talált a rendőrség. A titkosírás megfejtése arra vezeti rá az elképedt Langdont, hogy rejtett utalásokat keressen Leonardo műveiben… ezek az utalások ott vannak a világ orra előtt… ám a festő zseniálisan álcázta őket.
Langdon szövetkezik egy tehetséges francia kriptológussal, Sophie Neveu-vel, és együtt kiderítik, hogy a néhai kurátor egy titkos társaság, a Sion—rend tagja volt, amely többek között olyan személyiségeket tudhatott soraiban, mint Sir Isaac Newton, Botticelli, Victor Hugo és Leonardo da Vinci. A Louvre kurátora azért áldozta fel az életét, hogy megvédelmezze a rend szent titkát: egy évszázadok óta rejtegetett, felbecsülhetetlen értékű vallási relikviát.
Lélegzetelállító hajsza veszi kezdetét Párizsban, amely Londonba, majd még annál is messzebb vezet. Langdon és Neveu egyesült erővel küzd meg azzal az arctalan, nagy hatalmú emberrel, aki a jelek szerint az Opus Deinek dolgozik — a Vatikán szenntesítésével működő katolikus szervezetről már régóta gyanítják, hogy meg akarja szerezni a Sion-rend titkát. Ha Langdon és Neveu nem tudja időben megfejteni a rejtélyt, örökre el fog veszni a rend legfőbb kincse — és a döbbenetes történelmi igazság.
Az izgalmas kalandokat tudományos érdekességekkel és rejtvényekkel vegyítő regény hőse, a szimbólumkutató Robert Langdon (akivel Dan Brown Angyalok és démonok című sikerében találkozhattak először az olvasók) az utóbbi évek legeredetibb irodalmi alakja. A DA VINCI- KóD újszerű, lendületes és intelligens thriller… amely tele van csavarokkal, meglepetésekkel, letehetetlen és kiszámíthatatlan… egészen az elképesztő végkifejletig.
Interjú Dan Brownnal
Mennyi igaz a könyvből?
Dan Brown: A Da Vinci-kód regény, ebből következően fikció. A szereplők és a tetteik nyilván kitaláltak, viszont a műtárgyak, épületek, dokumentumok léteznek, és a titkos szertartások leírása is megfelel a valóságnak… valódiak például Leonardo da Vinci festményei, a gnosztikus evangéliumok, a Hieros Gamos. De ezeket a valóságos dolgokat a kitalált szereplők ismertetik és értelmezik. Részemről hiszek abban, hogy a figuráim által tárgyalt elméletek egy része hitelt érdemlő, de minden olvasónak szabadságában áll megítélni a szereplők álláspontját és saját véleményt kialakítani. Ennek a regénynek az írásakor azt reméltem, hogy a történet katalizátorként és ugródeszkaként fog szolgálni az embereknek ahhoz, hogy a hit, a vallás és a történelem fontos kérdéseiről vitatkozzanak.
De a regény "adatok" feliratú oldalán ön azt állítja, hogy a regény minden szava történelmi tény.
DB: Nem. Ott én csak annyit állítok, hogy a dokumentumok, szertartások, szervezetek, műtárgyak és épületek leírása megfelel a valóságnak. Az "ADATOK" oldalon egy szó sincs azokról a régi elméletekről, amelyekről a fikciós szereplők beszélnek. Ezeknek a megítélése az olvasó dolga.
Keresztényellenes a könyv?
DB: Nem. A könyvem semmi ellen nem foglal állást. Ez egy regény. Azért írtam, mert szerettem volna feltárni a kereszténység történelmének néhány engem érdeklő vonatkozását. A hívő keresztények óriási többsége megérti ezt a tényt, és olyan szórakoztató sztorinak tekinti A Da Vinci-kódot, amely spirituális témákat boncolgat és bocsát vitára. Igaz, hogy van egy kicsi, de hangos csoport, amelyik veszélyesnek, eretneknek és keresztényellenesnek kiáltotta ki a könyvem. Sajnálom, ha megsértettem őket, de hozzá kell tennem, hogy papok, apácák és más egyházi személyek keresnek meg naponta és mondanak köszönetet ennek a regénynek a megírásáért. Közülük sokan hálásak azért, mert A Da Vinci-kód élénk érdeklődést keltett a hit és a vallástörténet kérdései iránt. Ne felejtsük el, hogy az olvasóknak nem kell egyetérteniük egy regény minden szavával ahhoz, hogy a hitük mélyebb megismerésére vagy jó értelemben vett vitára indítsa őket.
Mit gondol az egyháztudósok azon kísérleteiről, hogy cáfolják a Da Vinci-kódot?
DB: A párbeszéd csodálatos. Ezek a szerzők nyilván nem értenek egyet velem, de az így kialakuló viták pozitív erőt képviselnek. Minél élénkebben vutatkozunk ezekről a témákról, annál közelebb jutunk a spiritualitás megértéséhez. Az ellentmondás és a párbeszéd üdvös a vallásnak általában véve. A vallásnak egyetlen igazi ellensége van, a közöny, amelynek a szenvedélyes vita a legjobb ellenszere.
A Da Vinci-kód egyes részei az opus dei elnevezésű vallási csoport tevékenységével foglalkoznak. Hogy reagált az opus dei a regényre?
DB: Nagyon igyekeztem méltányos és kiegyensúlyozott leírást adni az Opus Deiről. De még így is lehetnek olyanok, akik sértve érzik magukat. Az Opus Dei nagyon pozitív erő sokak életében, ám mások rendkívül negatív tapasztalatokat szereztek róla. A regényben leírtak az Opus Deiről szóló könyveken alapulnak, illetve azokon a beszélgetéseken, amelyeket jelenlegi és egykori tagokkal folytattam.
A regény történelemszemlélete helyenként ellentmond annak, amit az iskolában tanultam. Miben higgyek?
DB: Az idők kezdete óta a történelmet a "győztesek" írják – azok a társadalmak és eszmerendszerek, amelyek győztek és fennmaradtak. Ezen beszámolók nyilvánvaló elfogultsága dacára máig az a "történelmi hitelesség" mércéje, hogy egy adott koncepció mennyire felel meg a létező történelmi forrásainknak. Sok történész gondolja azt velem együtt, hogy egy adott koncepció hitelességének elfogadása előtt fel kell tennünk magunknak egy sokkal fontosabb kérdést: Mennyire hiteles történelmileg maga a történelem?
Ön keresztény?
DB: Igen. Érdekes módon, ha megkérdez három embert, mit jelent kereszténynek lenni, hárman háromféleképpen válaszolnak rá. Egyesek szerint az is elég, hogy meg vannak keresztelve. Mások azt vallják, hogy megkérdőjelezhetetlen történelmi tényként kell elfogadni a Bibliát. Megint mások szerint hinni kell abban, hogy akik nem fogadják el Krisztust megváltójuknak, azok a pokolra jutnak. A hit folyam, amelybe mindenki ott lép be, ahol tud. Ha megpróbálunk merev kategóriákba szorítani egy olyan éteri jelenséget mint a hit, a végén csak fogalmi vitákba bonyolódunk, amelyeknek már semmi közük a lényeghez – vagyis ahhoz, hogy mindannyian az élet nagy rejtélyeire keressük a választ, és ki-ki a maga útján törekszik a megvilágosodás felé. Én több vallás diákjának tekintem magam. Minél többet tanulok, annál több kérdés merül fel bennem. Számomra a spirituális keresés életre szóló feladat.
A regény vitatott, ellentmondásos témákat tárgyal. Nem tart a neheztelésektől?
DB: Miért tartanék? A regény ideái már évszázadok óta ismertek; nem én találtam ki őket. Az lehet, hogy ezek a témák most először kaptak hangot egy népszerű thriller keretei között, de semmi esetre sem nevezhetők újdonságnak. A Da Vinci-kódot abban a reményben írtam, hogy a szórakoztatás mellett érdeklődést keltek a hit kérdései iránt és arra ösztönzöm az olvasókat, hogy saját válaszokat keressenek.
Hogy fogadták az albinók Silas figuráját?
DB: Néhány albinizmusban szenvedő olvasómat zavarta ez a figura. Nem vagyok érzéketlen a panaszaikra, de fontos szempont, hogy Silas bőrszínének semmi köze az erőszakos tetteihez – az erőszakot mások kegyetlensége váltotta ki belőle… és nem a veleszületett adottságai. A kritikusok és az olvasók – köztük az albinók -- túlnyomó többsége szerint Silas a regény egyik legrokonszenvesebb alakja. Őszintén hiszek abban, hogy Silas ábrázolásában együttérzéssel közeledtem az albinók, különösen a gyerekek problémáihoz és ahhoz a kérdéshez, milyen kegyetlenül tud bánni a társadalom azokkal, akik máshogy néznek ki.
Voltak olyanok, akik egy hivatalos vallási szervezet részéről védelmére keltek a regénynek?
DB: Igen, nem is kevesen, de persze sokan voltak olyanok is, akik szembehelyezkedtek a regénnyel. Az ellenzők általában a legszigorúbb gondolkodású keresztények közül kerültek ki, akik úgy érezték, hogy a "nős Jézus" elképzelése aláássa sz isteni mivoltába vetett hitet. Bár nem értek egyet ezzel a felfogással, de ez lényegtelen: az a fő, hogy maga a párbeszéd is pozitív erőt ad azoknak, akik részt vesznek egy ilyen vitában. Egyszeriben tömegek kezdtek el szenvedélyesen vitatkozni fontos filozófiai témákról, és függetlenül attól, hogy ki milyen személyes következtetésre jut, önmagában a dialógus is hozzásegíthez minket a hitünk jobb megértéséhez. A vallási szervezetek képviselőitől kapott kedvező reakciók jó része apácáktól érkezett, akik megköszönték, hogy rámuttam: noha ők az egyháznak szentelik az egész életüket, mégis "alkalmatlannak" tartják őket arra, hogy az oltárnál is szolgáljanak. De papok százairól is hallottam, akik lelkesednek a regényért: sokuk ugyan nem ért egyet bizonyos elgondolásokkal, de nagyon örülnek annak, hogy a hívőkben érdeklődés támadt a vallás kérdései iránt. John Sewell atya a memphisi St. John episzkopális templom lelkésze különösen ékesszólóan beszélt erről nemrégiben a sajtónak. Kijelentette, hogy "ez a regény nem jelent fenyegetést. Hanem lehetőséget arra, hogy kreatívan járuljunk hozzá a kultúrához, és ez az, ami nekem fontos. Úgy gondolom, hogy Dan Brown szívességet tett nekem. Alkalmat adott arra, hogy olyan dolgokról beszéljek, amelyeket fontosnak tartok."
Meglepte a könyv sikere?
DB: Elképesztett. Nagyon keményen dolgoztam ezen a regényen, és természetesen szerettem volna, ha tetszik az embereknek, de azt nem is álmodtam, hogy ilyen sok embernek fog ennyire tetszeni. Lényegében az volt a célom, hogy kitalált figurák szájába adjam azokat az ideákat, amelyek foglalkoztattak. És kiderült, hogy rajtam kívül még nagyon sokakat izgatnak ugyanezek a témák.
A regénye erősen kiáll a nők mellett. Mondana erről valamit?
DB: Kétezer évvel ezelőtt istenek és istennők világában éltünk. Ma már csak isteneink vannak. A nőket a legtöbb kultúrában megfosztották spirituális hatalmuktól. A regényben szó esik arról, hogy miért és hogyan történt ez a változás… és hogy milyen leckét kapunk ettől a jövőre nézve.
A könyvborítón ez áll: "az elmúlt 2000 év legnagyobb összeesküvése". Milyen összeesküvésről van szó?
DB: Ha elárulom a titkot, azzal megfosztom az olvasókat az élvezettől, de annyit megsúghatok, hogy minden idők egyik leghíresebb történetével áll kapcsolatban… egy legendával, amelyet mindannyian ismerünk. Erről az összeesküvésről évszázadok óta suttognak megszámlálhatatlanul sok nyelven, köztük a művészet, a zene, az irodalom nyelvén. És a leghatásosabb bizonyítékok egy része Leonardo da Vinci festményein látható, amelyek bővelkednek rejtélyes szimbólumkban, furcsaságokban és kódokban. A művészettörténészek egyetértenek abban, hogy a festményeinek titkos jelentésszintjei vannak, amelyek mélyen a festékréteg alatt rejtőznek. Számos tudós vélekedik úgy, hogy a művei szándékolt utalásokat tartalmaznak egy hatalmas titokra… egy titokra, amelyet mind a mai napig védelmez egy testvériség, amelynek Leonardo da Vinci is tagja volt.
honnan jött a Da Vinci-kód ötlete?
DB: A történet már régóta kopogtatott az ajtómon, s végül beengedtem. Akkor hallottam először a Leonardo festmények titkairól, amikor művészettörténetet tanultam Spanyolországban, a sevillai egyetemen. Évekkel később, amikor az Angyalok és démonokhoz kerestem anyagot a Vatikán Titkos Archivumáról, ismét beleütköztem a Da Vinci titokba. Megszerveztem egy utazást a Louvre-ba, ahol szerencsém volt eredetiben látni Leonardo híres munkáit, és beszélni egy művészettörténésszel, aki segített a képek néhány meglepő furcsaságának megértésében. Ezen a ponton végleg rabul ejtett a téma. Egy évet töltöttem kutatómunkával, mielőtt nekiültem volna A Da Vinci-kód megírásának.
Hogyan jutott hozzá a bennfentes információkhoz?
DB: Az információk jó része nem is olyan bennfentes, mint amilyennek látszik. A regényben szereplő titok évszázadok óta kering köztünk, így források ezreiből meríthettem. S legnagyobb meglepetésemre a történészek alig várták, hogy megoszthassák velem a tudásukat. Egy tudós elmondta nekem, hogy azért lelkesedik A Da Vinci-kódért, mert részben azt a régi vágyát valósítja meg, hogy a nagyközönség is megismerje ezt az ősi titkot.
Úgy tűnik, hogy vonzódik a titkos társaságokhoz. Miért?
DB: A titkos társaságok iránti érdeklődésem a tapasztalataimból ered, melyek egy részéről beszélhetek, másokról nem. Kétségkívül izgalmas olyan szervezetek, intézmények után kutatni, mint az NSA, a Vatikán, az NRO vagy az Opus Dei. Ha mélyebbre ások, akkor oda lyukadok ki, hogy New Englandben nőttem fel, ahol a Borostyán Ligás egyetemek titkos klubjai, az alapító atyák szabadkőműves páholyai és a régi hatalom rejtett folyosói vettek körül. New Englandben nagy hagyományai vannak a zárt körű, elit kluboknak, testvériségeknek és a titkolózásnak. Erre a témára épül a következő Robert Langdon regény, amelyen már javában dolgozom: a történelem legrégebbi testvériségére, a szabadkőművesek rejtélyes szervezetére.
Tekinthetjük önt az összeesküvéselméletek hívének?
DB: Aligha. Inkább az ellenkezőjének: szkeptikusnak. Nem hiszek a földönkívüli látogatókról keringő történetekben, a gabonakörökben, a Bermuda háromszögben és a populáris kultúra megannyi “rejtélyében”. Viszont A Da Vinci-kódban szereplő titokról túl sok dokumentum tanúskodik ahhoz, hogy csak úgy rá lehessen legyinteni.
Összefoglalná a regény cselekményét?
DB: Szívesen. Egy neves harvardi szimbólumkutatót a Louvre-ba hívnak, hogy vizsgáljon meg néhány rejtélyes jelképet, amelyek Da Vinci műveihez kapcsolódnak. A kód megfejtése elvezeti őt minden idők egyik legnagyobb rejtélyéhez… és közben menekülnie kell.
Így kell megasikert írni! Üdítően agyas thriller. A Harry Potter beütése óta nem akadt szerző, aki ilyen lélegzetelállító rohanásba hajszolta volna az olvasót, éles kanyarokkal és útvesztőkkel bonyolítva a pályát. ~ JANET MASLIN - THE NEW YORK TIMES
Az eszes thriller új mesterének pulzusszám növelő, agyat tornásztató kalandregénye.
~ PEOPLE MAGAZINE
Egy lángelme szüleménye. Dan Brown az egyik legjobb, legokosabb és legfelkészültebb író Amerikában.
~ NELSON DEMILLE
Ennél jobb thrillert bajosan lehetne írni.
~ DENVER POST
Ezt a mesterművet kötelező olvasmánnyá kellene tenni. Brown meg tudta szilárdítani a hírnevét mint a világ egyik legtehetségesebb thriller írója. A szerző eddigi legjobb könyvében történelmi ismereteket ötvöz feszültségkeltő izgalmakkal. Bátran ajánljuk.
~ LIBRARY JOURNAL
Kiemelkedően jó könyv, egyszerre lenyűgöző és mulattató... figyelemre méltó vállalkozás.
~ WASHINGTON POST
Izgalmas thriller. A sztoriban egymást érik a fordulatok – egyik váratlanabb, mint a másik --, ezért vétek lenne túl sok mindent elárulni a cselekményből. Legyen elég annyi, hogy ha ettől a regénytől nem gyorsul fel a szívverésük, akkor forduljanak kezelőorvosukhoz.
~ SAN FRANCISCO CHRONICLE
Székhez szögező, idegborzoló, elmemozgató olvasmány. Brown akkor sem veszi le a lábát a gázpedálról, amikor doktori dolgozatra elegendő történelmi ismeretet és képzeletgazdag spekulációt sző a történet menetébe. "A Da Vinci-kód" minőségi agytorna – a kritikusi kód megfejtése pedig: “Feltétlenül elolvasandó!”
~ CHICAGO TRIBUNE
Remek olvasmány. A krimi és a mítosz lenyűgöző keveréke.
~ NEW YORK DAILY NEWS
Nemzetközi hajsza... nyomozás... kód hátán kód. Brown regénye letehetetlen... és utána már soha többé nem tudnak a régi módon nézni az "Utolsó vacsorá”-ra. Ajánlott olvasmány.
~ THE CHRISTIAN SCIENCE MONITOR
Dan Brown összeesküvéselméleti thrillere a szezon legjobb szórakoztató könyve... egy paranoid sztori, egy művészettörténeti összefoglaló, egy hajsza, egy vallásos szimbólumok előadás és egy antiklerikális nyilatkozat leleményes ötvözete, továbbá a legélvezetesebb olvasmány, ami csak a ponyvaműfajban elérhető.
~ SALON.COM
Az egyik legjobb thriller, amit valaha olvastam. Lenyűgöző mese tele titkokkal és rejtvényekkel.
~ CLIVE CUSSLER, A NEW YORK TIMES BESTSELLER ÍRÓJA
Jóval több, mint szokványos thriller. Intellektuálisan felvillanyozó... és letehetetlenül izgalmas.
~ HOUSTON CHRONICLE
Sosem hittem volna, hogy bejöhet nekem ez a fajta thriller, de azt kell mondanom, minél tovább olvastam, annál többet akartam belőle. A Da Vinci-kódban Dan Brown olyan világot teremtett, amely elbűvölően részletgazdag, s egyszerűen nem tudtam betelni vele. Mr. Brown, a rajongója lettem.
~ ROBERT CRAIS, A NEW YORK TIMES BESTSELLER ÍRÓJA
A Da Vinci-kód horgán mindenki fennakad... Ez a regény olyan utazásra visz, ami felnyitja a szemünket. Rabul ejtő olvasmány. A thriller rajongói szerte a világban gyorsan meg fogják tanulni Dan Brown nevét.
~ VINCE FLYNN, A NEW YORK TIMES BESTSELLER ÍRÓJA
Brown ütős sztorit rakott össze, amely éppúgy kedvére van az összeesküvéselméletek és a thriller műfaj kedvelőinek.
~ PUBLISHERS WEEKLY
Szédületes írói teljesítmény... élvezetesen előadott tudomány. Brown izgalmas történetet mesél el, tele rejtéllyel, lélegzetelállító menekülésekkel és óriási meglepetésekkel. Feszült, elgondolkodtató és még ennél is több. Hajsza Franciaországon és az Egyesült Királyságon át, amely mind mélyebbre visz egy rejtélmes, ismeretlen világba, ahogy újabb és újabb kódok, anagrammák, kriptogrammák és titkosírásos üzenetek tárulnak fel -- nemcsak Leonardo műveiben, de gyakorlatilag mindenben, amiről azt hittük, hogy jól ismerjük.
~ BOSTON GLOBE
Dan Brown az új favorit. Szerettem ezt a könyvet. A Da Vinci-kód magával ragadó és lenyűgöző – úgy a történelem kedvelőinek, mint az összeesküvéselméletek és a rejtvények híveinek, s mindenkinek, aki értékeli a jó és sokoldalú könyveket.
~ HARLAN COBEN, A NEW YORK TIMES BESTSELLER ÍRÓJA
Egy remek új thriller, amely vitákat fog provokálni. Dan Brown kiterjedt kutatásai a titkos társaságokról és a szimbólumokról intellektuális mélységet adnak ennek az izgalmas thrillernek. A meglepő felfedezések a Leonardo művekbe rejtett kódokról arra késztetik az olvasót, hogy alaposan tanulmányozza az olyan világhírű festményeket, mint a Mona Lisa, a Sziklás Madonna vagy az Utolsó vacsora. A legnagyobb titkokat az Utolsó vacsora rejti, és A Da Vinci-kód elolvasása után senki nem fog már a régi szemmel tekinteni erre a nevezetes remekműre.
~ BOOKREPORTER.COM
Vannak olvasók, akik lenézik a könnyű műfajú irodalmat, abban a tévhitben, hogy a tömegszórakoztatás csak agyatlan baromság lehet. Aki nem így gondolja, az most megerősítést kap A Da Vinci-kódtól. Ez az a ritka könyv, amelynek sikerül egyszerre tanítania és szórakoztatnia. Dan Brown sokarcú regénye túlszárnyalja Robert Ludlum legjobb könyveit is. A középkori ismeretanyag tetszésére lesz a történelem iránt érdeklődőknek, a sok kalandot az izgalmas thrillerek rajongói értékelik majd. A szerencsés kombinációnak köszönhetően A Da Vinci-kód jó eséllyel pályázik az év thrillere címre.
~ ROCKY MOUNTAIN NEWS
Titkos, fanatikus vallási szekták... Leonardo festményeiben elrejtett kódok... intelligens regényírás... mi kell még egy nagyszerű olvasmányhoz?
~ NEW HAVEN REGISTER
Okos mese. A bevett autós üldözéseket és intrikákat Crichton módján társalgások és elmélkedések fűszerezik a középkori ikonográfiáról, a korakeresztény egyházról vagy a "szent nőiség" elnyomásáról a történelem folyamán.
~ ENTERTAINMENT WEEKLY
Lenyűgöző... Dan Brown mesterien ötvöz egy intelligens és jól megírt thrillert – amely egy nemzetközi gyilkossági nyomozás körül forog – a nyugat-európai történelem 2000 évének érdekes adataival. Brown hőse és hősnője kultúránk legnagyobb rejtélyeinek ered a nyomába... Mona Lisa mosolyának titkától a Szent Grálig. Elgondolkodtató és élvezetes olvasmány.
~ AMAZON.COM
A kirobbanó kezdéstől a kirobbanó végkifejletig A Da Vinci-kód élvezetes thriller.
~ MOSTLYFICTION.COM
A Da Vinci-kód ragyogóan vezet be a kriptológiába, s különösen érdekesek Leonardo da Vinci titkosírásának módszerei, akinek a művei és kéziratai tele vannak rejtélyes szimbólumokkal és csavaros kódokkal.
~ WIRED MAGAZINE
Agyas népszórakoztatás. A Da Vinci-kód izgalmas kalandregény, amellett kulturális utazás Francaiországban és Angliában, bevezetés a szimbólumok, a rejtvények, anagrammák és numerikus kódok varázslatos világába.
~ THE OTTAWA CITIZEN
Brown tudományos előadásai sem tudják megakasztani ennek a pergő regénynek a lendületét... amely bonyolult cselszövések, mellékvágányok és megtévesztő manőverek útvesztőjébe vezeti az olvasót.
~ BOOKPAGE
Már az első oldalon hangsebességre kapcsol és meg sem áll a végéig. A Da Vinci-kód csupa rejtély, árulás, feszültség és intelligencia.
~ LAURINBURG EXCHANGE
Több rétegű, sok szálú mese. Az összehasonlító vallástörténetből, európai történelemből, szimbólumtanból és kriptológiából diplomázott olvasók régi jó ismerősként fogadják majd Dan Brown regényét. Mi, többiek pedig a meglepetéstől tátott szájjal várjuk az újabb és újabb fordulatokat, törjük a fejünket a rejtvényeken és élvezzük A Da Vinci-kód minden percét. Észbontó, ijesztő, bonyolult és szinte letehetetlen regény.
~ LOUISVILLE VOICE-TRIBUNE
Próbára teszi az intelligenciánkat és annyi hihető csavar és fordulat van benne, hogy az olvasó óhatatlanul horogra akad. A Da Vinci-kódban minden sikerült Dan Brownnak. Ilyennek kell lennie egy rejtelmes thrillernek. Vegyük hát kézbe a könyvet, dőljünk hátra és készüljünk fel a tanulásra és a kalandra. Jól megírt, intelligens és ami a legfőbb, élvezetes regény.
~ REVIEWS OF BOOKS.COM
Ha egyszerűen csak “okos thrillernek” nevezzük Dan Brown legújabb regényét, az olyan lenne, mintha egész jó egyetemnek neveznénk a Harvardot. Jelentős mennyiségű történelmi és tudományos ismeret regénybe olvasztása nem könnyű feladat, de Brownnak sikerül a csaknem hézagtalan összeillesztés, és az anyag így szinte láthatatlanul simul bele a cselekmény természetes menetébe. Ami határozottan jó tollú íróra vall...
~ THE MYSTERY READER
Gyors és izgalmas. Ügyesen vezetett történet titkosírással, anagrammákkal, csúcstechnikával, pogány szexorgiákkal, váratlan fordulatokkal, ősrégi összeesküvésekkel, kereszténység előtti termékenységi rítusokkal, templomos lovagokkal, gnosztikus evangéliumokkal, korrupt zsarukkal, brutális gyilkosságokkal, feminista “elmélettel” színesítve, plusz az éjszakai rohanás Párizson át.
~ NATIONAL CATHOLIC REPORTER
Imádni fogják. A Da Vinci-kód a legrövidebb időtávba zsúfol bele annyi csavart és fordulatot, hogy az olvasó nem győz levegő után kapkodni. Álmodni sem tudnánk ilyen sok izgalmas kalandot.
~ THE SEATTLE TIMES
A szezon legütősebb olvasmánya... lendületes thriller 2000 év vallástörténetének rabul ejtő titkaival párosítva. Nehéz letenni és lehetetlen elfelejteni. "A Da Vinci-kód" legfőbb élvezete a sok váratlan csavar a történetben, amely Párizs utcáiról Anglia sötét katedrálisaiba visz minket. A végén Langdonnak egyedül maradva kell megoldania a végső rejtélyt. Olvassák figyelmesen az epilógust, amelyben Langdon visszatér oda, ahol minden elkezdődött... és döntsék el, vajon nem az-e a legmeggyőzőbb igazság, amit az ember saját maga fedez fel.
~ THE ATLANTA JOURNAL
Kivételes olvasmányélmény. Tele van energiával és kalanddal. Megragadja a képzeletünket és a végére minden rejtélyt megold. És utána új szemmel fogunk tekinteni az olasz reneszánsz mester, Leonardo da Vinci festményeire.
~ NASHVILLE CITY PAPER
Nem lehet letenni... Olvasói titkos üzeneteket keresnek Leonardo da Vinci olyan műveiben, mint az "Utolsó vacsora" vagy a "Mona Lisa", ahogy egykor a Beatles rajongók kutatták a Paul halálára tett utalásokat az albumok borítóján.
~ BOSTON HERALD
Szájhagyomány útján terjedt el a híre szerte az országban, s az repítette a bestseller listák élére. A szóbeszéd igazat mondott. Ez az intelligens, ügyesen szőtt cselekmény a thriller műfaj csúcsát képviseli. "A Da Vinci-kód" bővelkedik lenyűgöző történelmi adalékokban (lásd a pentagramma, vagyis az ötszög valódi jelentését), de ezek nem akasztják meg a sztorit, inkább belevonják az olvasót. A "kód" és a többi nyomravezető igazi élvezet, s ezek emelik a regényt az átlagos kémtörténetek és krimik fölé.
~ Kathi Kirby, Powell's City Of Books (courtesy of The Portland Tribune)
részletek
Angyalok és Démonok
Dan Brown
Gabo Kiadó (2003)
PROLÓGUS
Leonardo Vetra fizikus az égett hús szagát érezte, és tudta, hogy a saját húsa az. Rémülten meredt a fölé tornyosuló sötét alakra. - Mit akar tőlem?
- La chiave - válaszolta a reszelős hang. - A jelszót.
- De ... én nem...
A betolakodó újra lecsapott, még mélyebbre nyomva a fehéren izzó tárgyat Vetra mellkasába. A megpörkölt hús sziszegő hangot adott.
Vetra felüvöltött kínjában. - Nincs jelszó! - Érezte, hogy megállíthatatlanul zuhan az öntudatlanság felé.
Az alak metszően nézett rá. - Ne avevo paura. Ettől féltem.
Vetra minden erejével küzdött az ájulás ellen, de körbezárta a sötétség. Egyetlen vigasza az volt, hogy a támadó soha nem fogja megkapni azt, amiért jött. Egy pillanattal később azonban penge villant az idegen kezében és Vetra arca felé közelített. A penge célra tartott. Gondosan. Sebészi pontossággal.
- Az Isten szerelmére! - sikoltott fel Vetra. De már késő volt.
1
A gízai Nagy Piramis lépcsőinek magasából nevetve kiáltott le neki a fiatal nő: - Robert, siess már! Tudtam, hogy fiatalabb férjet kellett volna választanom! - Varázslatos volt a mosolya.
A férfi igyekezett lépést tartani vele, de kőnehéznek érezte a lábát. - Várj - rimánkodott. - Légy szíves...
Miközben fölfelé kaptatott, elködösült a tekintete. Mennydörgés robajlott a fülében. Utol kell érnem! De amikor újra fölnézett, már nem látta a nőt. Rossz fogú öregember állt a helyén. A férfi letekintett és fanyar grimaszra húzódott az ajka. Aztán fájdalmas sikolyt hallatott, amely visszhangot vert a sivatagban.
Robert Langdon felriadt rémálmából. Csöngött a telefon az ágya mellett. Kábultan emelte föl a kagylót.
- Halló!
- Robert Langdont keresem - mondta egy férfihang.
Langdon felült az üres ágyban és megpróbált magához térni. - Én... itt Robert Langdon beszél. - Rápillantott a digitális órára. Hajnali 5:18-at mutatott.
- Azonnal találkoznunk kell.
- Ki beszél?
- Maximilian Kohler vagyok. Elemirészecske-fizikus.
- Micsoda? - Langdon nehezen tudott összpontosítani. - Biztos, hogy engem keres?
- Ön a Harvard Egyetem vallási ikonológia professzora. Három jelképtudományi könyvet írt és...
- Tudja, hány óra van?
- Elnézést kérek. De van itt valami, amit látnia kell. Nem beszélhetek róla telefonon.
Langdon mindent értve felnyögött. Volt már ilyen. Ha az ember vallási szimbólumokról ír könyveket, annak megvan az a veszélye, hogy fanatikusok hívogatják, akik megerősítést várnak tőle az Istentől kapott legutóbbi jeleikre. A múlt hónapban egy sztriptíztáncosnő Oklahomából élete lgnagyobb szexuális élményét ígérte be Langdonnak, ha odarepül és igazolja egy kereszt autenticitását, amely csodás módon a nő lepedőjén mutatkozott meg. Langdon a tulsai lepelnek nevezte el.
- Hogy jutott hozzá a számomhoz? - Langdon az időpont ellenére megpróbált udvarias lenni.
- A világhálón. A könyve weboldalán.
Langdon a homlokát ráncolta. Fenemód biztos volt benne, hogy a weblapon nem szerepel az otthoni telefonszáma. Ez az ember nyilvánvalóan hazudik.
- Találkoznunk kell - erősködött a hívó.
Langdon most már tényleg bedühödött. - Sajnálom, de én tényleg...
- Ha azonnal elindul, itt lehet...
- Nem indulok sehová! Hajnali öt óra van! - Langdon lecsapta a telefont és visszazuhant az ágyra. Becsukta a szemét és megpróbált újra elaludni. Mindhiába. Az álom élénken megmaradt a fejében. Kelletlenül belebújt a köntösébe és lement a lépcsőn.
Robert Langdon mezítláb járkált elhagyatott viktoriánus otthonában Massachusettsben és az álmatlanság elleni rituális gyógyszerét dajkálta - egy bögre gőzölgő Nestlé Quiket. Az áprilisi hold fénye beszüremlett a kiugró ablakokon és eljátszott a keleti szőnyegeken. Langdon kollégái gyakran tréfálkoztak azon, hogy a lakása inkább antropológiai múzeumnak tűnik, mint otthonnak. A polcai tele voltak vallásos műtárgyakkal szerte a világból - egy ekuaba Ghanából, egy aranykereszt Spanyolországból, egy szágópálmából faragott idol az égei kutúrából, sőt egy ritka, szövött boccus Borneóból, amely az örök fiatalság ifjú harcosát szimbolizálta.
Ahogy Langdon ott ült a bronz Maharishi-ládán és magába szívta a csokoládé aromáját, az ablaküvegen megpillantotta a tükörképét. Torz volt és sápadt... akár egy kísértet. Egy öregedő kísértet, gondolta, kíméletlenül eszébe idézve, hogy fiatalos szelleme halandó porhüvelyben él.
Noha a szó klasszikus értelmében nem volt jóképű, a kolléganői úgy emlegették a negyvenéves Langdont, mint akinek „eruditív“ vonzereje van - deresedő sávok a sűrű, barna hajában, átható kék szem, lefegyverzően mély hang és egy egyetemi sportember határozott, gondtalan mosolya. Langdon a vízilabda-válogatott tagja volt az előkészítőben és a főiskolán, és máig megőrizte úszó testalkatát, azt a feszes, 183 centi magas fizikumot, amelyet szorgosan karbantartott az egyetemi uszodában mindennap teljesített ötven hosszal.
Langdont a barátai egy kissé rejtélyesnek tartották - egy ember, aki megragadt a letűnt évszázadok között. A hétvégéken ott láthatták őt farmerban a campuson, amint a számítógépes grafikáról vagy a vallástörténetről társalog a diákokkal; máskor Harris tweednadrágban és kézzel festett mellényben állt az előkelő művészeti folyóiratok fotóin azokon a kiállításmegnyitókon, ahová előadónak kérték fel.
Noha szigorú tanár volt és erős fegyelmet tartott, szívből lelkesedett azért, amit a testi-lelki felfrissülés elfeledett művészeteként aposztrofált. Olyan ragadós megszállottsággal tudta belevetni magát a szabadidős tevékenységekbe, amellyel baráti elfogadottságot vívott ki hallgatói körében. Egyetemi beceneve - a Delfin - egyszerre utalt szeretetreméltó természetére és arra a legendás képességére, hogy lemerülve a medencében a pálya másik térfelére manőverezze át magát egy vízilabdameccsen.
Miközben Langdon magában üldögélt, szórakozottan bámulva bele a sötétségbe, otthona csendjét újra megtörte valami - ezúttal a faxkészülék csipogása. Már ahhoz is kimerülten, hogy bosszankodjék, Langdon fáradt kacajt hallatott.
Istenes emberek, gondolta. Kétezer éve várják a Messiás eljövetelét, és még mindig kitartanak.
Lemondóan visszavitte az üres bögrét a konyhába és beballagott tölgyfa borítású dolgozószobájába. A most érkezett fax ott hevert a kiadótálcán. Sóhajtva kigöngyölte a papírt és belenézett.
Abban a pillanatban émelygés fogta el.
Az oldalon egy halott ember képét látta. A holttestet levetkőztették, kicsavarodott feje éppen az ellenkező irányba nézett. Az áldozat mellkasán borzalmas égésnyom. Azt az embert megbillogozták... egyetlen szót égettek belé. Langdon jól ismerte azt a szót. Nagyon is jól. Hitetlenkedve bámulta a díszes betűket.
ILLUMINATI (ambigramma 16. o.)
- Az Illuminátusok - Langdon megtántorodott, a szíve hevesen vert. Ez nem lehet...
Lassú mozdulattal, félve attól, aminek tanúja lesz, Langdon 180 fokkal elfordította a faxot. Felülről lefelé is megnézte a szöveget.
Azon nyomban elakadt a lélegzete. Mintha teherautó ment volna neki. Nem akart hinni a szemének. Visszafordította a faxot, és jobbról balra, majd felülről lefelé is elolvasta a szót.
- Illuminátusok - suttogta.
Langdon megdöbbenve rogyott bele egy székbe. Egy pillanatig a legteljesebb zavarodottságban ült ott. Fokozatosan a faxkészülék villogó piros lámpájára irányította a tekintetét. Akárki küldte is ezt a faxot, még a vonalban van... várja, hogy beszéljen vele. Langdon sokáig meredt a villogó fényre.
Azután remegve fölemelte a kagylót.
2
- Most már hajlandó meghallgatni? - kérdezte a férfihang, amikor Langdon végre felvette a telefont.
- Igen, uram, a pokolba is. Várom, hogy magyarázatot adjon.
- Én már korábban is megpróbáltam. - Száraz, gépies volt a hangja. - Fizikus vagyok. Egy kutatóintézetet vezetek. Történt itt egy gyilkosság. Láthatta a halottat.
- Hogy talált meg? - Langdon alig tudott összpontosítani. A faxon látott képen járt az agya.
- Mondtam már. A világhálón. A könyve, Az Illuminátusok művészete honlapján.
Langdon megpróbálta összeszedni a gondolatait. A könyve lényegében ismeretlen a mainstream tudományos körökben, de meglehetős figyelem övezi az interneten. Ezzel együtt a hívó állításának nincsen semmi értelme. - A honlapon nincsenek személyes információk - szögezte le Langdon. - Ebben biztos vagyok.
- Itt, a laborban vannak olyan emberek, akik nagyon értenek ahhoz, hogyan lehet adatokat gyűjteni a világhálóról.
Langdon kételkedett benne. - Ez nagyon úgy hangzik, mintha a laborjában jó sokat tudnának a netről.
- Még szép - vágott vissza a férfi. - Mi találtuk fel.
Volt valami a férfi hangjában, ami arra engedett következtetni, hogy nem tréfál.
- Találkoznunk kell - erősködött a hívó. - Ezt nem beszélhetjük meg telefonon. A labor mindössze egyórás repülőút Bostontól.
Langdon állt a dolgozószoba gyér fényében és a kezében tartott faxot elemezte. A képnek ellenállhatatlan ereje volt, alighanem annak a századnak az epigrafikus leleményét képviselte, amelyet egy évtizedes kutatómunkával egyetlen szimbólumban összegzett.
- Halaszthatatlan - sürgette a hang.
Langdon tekintetét fogva tartotta a billog. Illuminátusok, olvasta újra meg újra. Munkája során a kövületek szimbolikus megfelelőivel - régi dokumentumokkal és történelmi mondákkal - foglalatoskodott, de ez a kép itt mai. Jelen idejű. Úgy érezte magát, mint az őslénykutató, aki váratlanul szembetalálkozik egy élő dinoszaurusszal.
- Vettem a bátorságot, és elküldtem magáért egy gépet - mondta a hang. - Húsz percen belül Bostonban lesz.
Langdon érezte, hogy kiszárad a szája. Egyórás repülőút...
- Elnézést, amiért önhatalmúlag cselekedtem - mondta a hang. -- Szükségünk van önre.
Langdon megint megnézte a faxot - ősi mítosz, feketén-fehéren megpecsételve. Félelmetes volt belegondolni. Szórakozottan kinézett az ablakon. A hajnal első fénye már megjelent a nyírfák között a hátsó udvarban, de ma reggel valahogy más látványt nyújtott. A félelem és az izgatottság furcsa elegye szállta meg, és Langdon tudta, hogy nincs más választása.
- Ön győzött - mondta. - Mondja meg, hol várjam a gépet.
3
Többezer mérföldre onnan két férfi találkozott. Sötét volt a cella. Középkori. Kőfalakkal.
- Benvenuto - köszöntötte az érkezőt a feljebbvaló. Az árnyékbn ült, láthatatlanul. - Sikerrel jártál?
- Si - válaszolta a sötét alak. - Perfettamente. - Szavai olyan kemények voltak, akár a sziklafalak.
- És nem hagytál kétséget afelől, hogy ki tette?
- Nem.
- Remek. Elhoztad, amit kértem?
A gyilkos szeme úgy ragyogott, mint a fekete olaj. Elővett egy súlyos elektromos eszközt, és letette az asztalra.
Az árnyékban ülő férfi elégedettnek tűnt. - Jó munkát végeztél.
- Megtiszteltetés, ha szolgálatot tehetek a testvériségnek.
- Hamarosan kezdetét veszi a második fázis. Pihenj egy keveset. Ma este megváltoztatjuk a világot.
4
Robert Langdon Saab 900S kocsiján kilőtt a Callahan Alagútból, hogy a Boston Harbor keleti végében bukkanjon fel, a Logan Repülőtér bejáratának közelében. Langdon az útmutatást követve megtalálta az Aviation Roadot és a régi Eastern Airlines épülete után balra kanyarodott. Háromszáz métert tett meg a bekötőúton, amikor feltűnt a sötétségben egy hangár. Egy nagy 4-es szám volt ráfestve. Langdon beállt a parkolóba és kiszállt a kocsiból.
Az épület mögül egy kék repülősruhába öltözött férfi lépett elő. - Robert Langdon? - kérdezte. Barátságos volt a hangja. Langdon nem tudta azonosítani az akcentusát.
- Én vagyok - mondta Langdon, és bezárta az autót.
- Tökéletes időzítés - mondta a férfi. - Most szálltam le. Jöjjön utánam, kérem.
Ahogy megkerülték az épületet, Langdon feszültté vált. Nem volt hozzászokva a rejtjeles telefonhívásokhoz és a titkos találkozókhoz idegenekkel. Nem tudván, hogy mire számíthat, a szokásos egyetemi öltözékét viselte - félcipő, garbó és Harris tweedzakó. Menet közben a zsebébe süllyesztett faxra gondolt, a képre, amelynek valódiságában még mindig nem tudott hinni.
A pilóta mintha megérezte volna Langdon szorongását. - Nem tart a repüléstől, ugye?
- A legkevésbé sem - felelte Langdon. -- Én a megbillogozott hulláktól tartok. A repüléssel semmi gondom.
A férfi a hangár végéig vezette Langdont. Befordulva a sarkon elérték a kifutópályát.
Langdon megtorpant és leesett állal bámulta a betonon parkoló gépet. - Ezzel megyünk?
A férfi elvigyorodott. - Tetszik?
Langdon csak bámult egy darabig. - Hogy tetszik-e? Mi az ördög ez?
Hatalmas gép állt a kifutón. Halványan emlékeztetett az űrrepülőgépre, csakhogy ennek a tetejét leborotválták, amitől tökéletesen lapos lett. A betonon állva úgy festett, akár egy kolosszális tortaszelet. Langdonnak az volt az első benyomása, hogy csak álmodik. A jármű épp annyira tűnt légiesnek, mint egy Buick. Szárnyai gyakorlatilag nem voltak - csak két zömök uszony a géptörzs hátsó részén. A farokrészből egy pár vezérmű állt ki. Ezektől eltekintve a repülő nem volt más, mint egy hüvely - mintegy hatvan méter az elejétől a végéig -, egy ablakok nélküli, puszta hüvely.
- Kétszázötvenezer kiló telitankolva - közölte a pilóta, akár egy újszülött gyerekével büszkélkedő atya. - Folyékony hidrogénnel működik. A köpeny titánötvözet szilikonkarbid szálakkal. A tolóerő/súly aránya 20:1; a legtöbb sugárhajtású gép 7:1-et tud. Az igazgató fenemód gyorsan látni akarja magát. Nem szokása a nagyfiút küldeni.
- Ez a dolog repül? - kérdezte Langdon.
A pilóta elmosolyodott. - De még mennyire. - Elindult Langdonnal a gép felé. - Eléggé elképesztő látvány, tudom én, de jobb, ha megbarátkozik vele. Öt éven belül ott lesznek mindenütt ezek a nagysebességű személyszállítók. A laborunk az elsők között jutott hozzá egyhez.
Ördögien jól menő labor lehet, gondolta Langdon.
- Ez a Boeing X-33 egyik prototípusa -- folytatta a pilóta -, de több tucat típus van még: a Nemzeti Levegő-Űrgép, az oroszoknak a Sebes-jet, a briteknél a HOTOL. Ez a jövő, csak egy kis időbe telik, hogy eljusson a közszolgálati szektorba. Búcsút mondhatunk a hagyományos repülőgépeknek.
Langdon aggodalmasan tekintett föl a gépre. - Azt hiszem, én jobban kedvelem a hagyományos repülőt.
A pilóta leeresztette a hajóhidat. - Erre parancsoljon, Mr. Langdon. Nézzen a lába elé.
Percekkel később Langdon egyedül ült az üres kabinban. A pilóta elhelyezte az első sorban, ő pedig eltűnt a gép orrában. Az egyetlen érzékelhető különbség az ablakok hiánya volt, ami idegessé tette Langdont. Egész életében enyhe klausztrofóbiában szenvedett - egy gyerekkori baleset következményeként, amelyet azóta sem tudott egészen feldolgozni.
Langdon irtózása a zárt terektől nem okozott neki különösebb gondot, mégis mindig frusztrálva érezte magát miatta. Kerülte az olyan teremsportokat, mint a tenisz vagy a fallabda, és boldogan fizetett egy egész vagyont tágas, magas mennyezetű viktoriánus házáért, noha olcsón is lakhatott volna egy egyetemi épületben. Langdon azt gyanította, hogy a művészetekhez való gyerekkori vonzódása onnan ered, hogy jól érezte magát a múzeumok hatalmas termeiben.
Alatta felbőgtek a motorok és a gép törzse megrázkódott. Langdon nagyot nyelt és várt. Érezte, hog a gép mozgásba lendül. A feje fölött halk countryzene szólalt meg.
Mellette a falon kettőt csipogott a telefonkészülék. Langdon felvette a kagylót.
- Halló!
- Kényelmesen ül, Mr. Langdon?
- Nem egészen.
- Lazítson. Egy óra alatt ott vagyunk.
- Pontosan hol is? - kérdezte Langdon, ráébredve, hogy fogalma sincs, hová tartanak.
- Genfben - válaszolta a pilóta, felpörgetve a motorokat. - A laborunk Genfben van.
- Genf - ismételte Langdon, kissé jobb kedvre derülve. - Odafönt New Yorkban. Ott él a családom, nem messze a Seneca-tótól. Nem is tudtam, hogy Genfben fizikai kutatóintézet van.
A pilóta nevetett. - Ez nem a New York-i Genf, Mr. Langdon. Mi a svájci Genfbe megyünk.
Langdonnak egy hosszú percébe tellett, amíg felfogta. - Svájc? - Érezte, hogy felgyorsul a pulzusa. - Mintha azt mondta volna, hogy egy órányira van a labor!
- Úgy van, Mr. Langdon. - A pilóta kuncogott. - Ez a gép tizenöt Machhal megy.
5
Egy forgalmas európai utcán a gyilkos az embertömegben siklott. Erőteljes férfi volt. Sötét és hatalmas. Megtévesztően agilis. Izmait még feszítette a találkozó izgalma.
Jól ment, mondta magának. Noha az alkalmazója sohasem fedte fel az arcát, a gyilkos megtiszteltetésnek vette, hogy személyesen találkozott vele. Tényleg csak tizenöt napja lett volna, hogy alkalmazója kapcsolatba lépett vele? A gyilkos még jól emlékezett a telefonhívás minden szavára...
- Janus a nevem - mondta a hívó. - Bizonyos értelemben rokonok vagyunk. Közös az ellenségünk. Úgy hallottam, igénybe lehet venni a szolgálatait.
- Az attól függ, kinek a nevében beszél - válaszolta a gyilkos.
A hívó megmondta.
- Maga szerint ez jó vicc?
- Tehát hallotta már a nevünket - felelte a hívó.
- Hát persze. A testvériségnek legendás híre van.
- Mégis kételkedik abban, hogy igazat mondtam.
- Mindenki tudja, hogy a testvérek köddé váltak.
- Ez is a terv része. A legveszélyesebb ellenség az, amelytől senki sem fél.
A gyilkos még mindig szkeptikus volt. - Létezik még a testvériség?
- Mélyebben a föld alatt, mint valaha. A gyökereink mindent átszőnek, amit csak lát... még esküdt ellenségünk megszentelt erődjét is.
- Lehetetlen. Ők sebezhetetlenek.
- Messzire ér a karunk.
- Senki karja nem érhet olyan messzire.
- Nagyon hamar el fogja hinni. Már vitathatatlan bizonyságát adtuk a testvériség hatalmának. Egyetlen áruló tett az igazolás.
- Mit követtek el?
A hívó megmondta.
A gyilkosnak elkerekedett a szeme. - Ezt lehetetlen végrehajtani.
Másnap a világ valamennyi lapja ugyanazzal a főcímmel jelent meg. És a gyilkosből hívő lett.
Most, tizenöt nappal később, a gyilkos szilárd hitéhez a kétely árnyéka sem férhet. A testvériség létezik, gondolta. Ma este kilépnek a föld alól, hogy megmutassák az erejüket.
Ahogy az utcákat járta, ijesztő fény lobogott fekete szemében. A legtitkosabb és legrettegettebb testvériség, amelyet a föld valaha a hátán hordott, vette igénybe a szolgálatait. Bölcsen döntöttek, gondolta. Diszkréciójánál már csak a halállistája volt impozánsabb.
Eddig tisztességgel szolgálta őket. Megölte, akit kellett és leszállította Janusnak a kért eszközt. Most már Januson áll, hogy hatalmát felhasználva a megfelelő helyre juttassa a tárgyat.
Arra a helyre...
A gyilkos azon tűnődött, hogyan képes Janus megoldani ezt a roppant feladatot. Nyilvánvalóan rendelkezik belső kapcsolatokkal. A testvériség hatalma korlátlannak tetszett.
Janus, gondolta a gyilkos. Beszélő név, nyilvánvalóan. A kétarcú római istenre utalna, tűnődött... vagy a Szaturnusz holdjára? Nem mintha számítana. Janus felmérhetetlen hatalommal rendelkezik. Ezt már egyértelműen bizonyította.
A gyilkos elképzelte az őseit, ahogy lemosolyognak rá. Ma este az ő harcukat vívta, ugyanazzal az ellenséggel harcolt, akivel ők harcoltak korokon átívelve, a tizenegyedik század óta... amikor az ellenség keresztes hadserege először prédálta a földjét, öldökölte és erőszakolta a népét, tisztátalannak bélyegezve őket bemocskolta templomait és isteneit.
Ősei kicsiny, de mindenre elszánt hadsereget alakítottak önmaguk védelmére. A sereg oltalmazóként vált híressé szerte az országban - kiképzett gyilkosokból állt, akik a vidéket járva kivégezték az ellenség utukba kerülő embereit. Nemcsak brutális módszereikről váltak ismertté, hanem arról is, hogy mészárlásaikat megünneplendő drogok keltette kábulatba vetették magukat. A célra kiszemelt, nagy hatású kábítószert hasisnak nevezték.
Ahogy terjedt a hírük, a halálhozó férfiak egyetlen szóval váltak ismertté - hassassinok, ami szó szerint annyit tesz: a hasis hívei. A hassassin a világ szinte valamennyi nyelvén a halál szinonímája lett. Ma is használják ezt a szót, még a modern nyelvekben is... de miként a gyilkolás mestersége, úgy a szó is megváltozott. Ma már asszasszinnak ejtik.
furcsaságok
Galilei középső ujja
Galilei középső ujját 1737-ben választotta le a jobb kezéről Anton Gori tudós és a "Galilei szekta". Számos történész vélekedik úgy, hogy ezek a "fanatikus és szektás" tudósok bosszút esküdtek a katolikus egyház ellen, megtorlásul mindazon bűnökért, amelyeket a Vatikán a nagy csillagásszal szemben elkövetett. Bár az egyház hajtóvadászatot indított ellenük, csak néhány tudós került horogra; ma azt tartják, hogy a többségnek sikerült menedékre lelnie az Illuminátusok titkos testvériségében.
New York - Tokio egy óra alatt
Az Egyesült Államok rendelkezik egy olyan repülőgéppel, amely 15 Mach (több mint 10 000 mérföld per óra) sebességre képes. Az X-33 űrrepülőgépek csaknem 100 mérföldes magasságban haladnak, ahol már a világűr kezdődik. Az X-33 adatai már nem titkosak, de az X-34 specifikációja még igen.
Antianyag…
A jelenleg ismert leginstabilabb anyag.
Az antianyag egyetlen cseppjének robbanóereje egy tíz kilotonnás bombáénak (Hiroshima) felel meg. Szélsőségesen instabil, azonnal robban, ha bármivel – beleértve a levegőt is – kapcsolatba kerül. Ennek ellenére a svájci CERN-ben antianyagot állítanak elő; az antirészecskék gyorsítása egy 27 mérföld hosszú cirkuláris alagútban történik, ahol olyan sebességgel haladnak, hogy egy másodperc alatt több mint 11 ezerszer teszik meg a teljes kört.
A „mindentlátó szem“ összeesküvés
Nagyon sokat írtak már az Egyesült Államok Nagy Pecsétjéről, ami az egydolláros bankjegy hátoldalán látható.
Miért éppen egy piramis... aminek semmi köze Amerikához?
Mit keres ott a latin Novus ordo seclorum -- jelentése kb. "új korszak” vagy “új időszámítás” --, éles ellentétben az In God We Trust -- “Istenbe vetjük bizalmunkat” -- felirattal? (Az ellentét persze csak akkor áll fenn, ha a Novus ordo seclorumot – hibásan – új világrendnek vagy szekuláris, e világi rendnek fordítják.)
És mi akar lenni az a hátborzongató szem?
Sok történész manapság az Illuminátusok láthatatlan kezét sejti a Nagy Pecsét tervében. Az Illuminátusok akkoriban szivárogtak be a szabadkőműves testvériségbe, amikor a szabadkőművesek igen jelentős szerepet játszottak az amerikai politikában (Henry Wallace alelnök magas rangú szabadkőműves volt). Többen vélik úgy, hogy az Illuminátusok komoly befolyásukat felhasználva érték el, hogy a szimbólumaik rákerüljenek a bankjegyekre.
A "mindentlátó szem" a piramis fölött jól ismert illuminátus jelkép; “ragyogó Deltának” is nevezik. A mindentlátó szem arra utal, hogy az Illuminátusok ott vannak a kormányzat és a nemzet minden területén. A háromszög (vagy delta) a szem körül a változás matematikai jele (az Illuminátusok végső célja a radikális változás volt egy szekuláris Új Világrend formájában). A háromszögből áradó fénysugarak a felvilágosodást és a megvilágosodást jelképezik (azaz a megszabadulást a vallás veszélyes “mítoszától”).
cselekménye
Robert Langdont, a Harvard világhírű szimbólumkutatóját egy svájci tudományos intézetbe hívják, hogy segítsen megfejteni egy rejtélyes jelet, amelyet egy meggyilkolt fizikus mellkasába égettek. Langdon elképesztő felfedezésre jut: feltámadt egy több száz éves titkos szervezet, amelyről mindenki azt hitte, hogy már régóta megszűnt létezni. Az Illuminátusok a valaha létezett leghatalmasabb földalatti testvériség.
És most arra készül, hogy bevégezze legendás bosszúhadjáratát a gyűlölt katolikus egyház ellen.
Langdon legrosszabb rémálmai válnak valóra, amikor a pápaválasztó konklávé kezdete előtt az Illuminátusok hirnöke bejelenti, hogy megállíthatatlan időzített bombát rejtett el a Vatikán szívében. Langdon a gyönyörű és titokzatos tudóssal, Vittoria Vetrával Rómába repül, hogy versenyt futva az idővel megmentse a Vatikánt a pusztulástól.
Elzárt kriptákon, veszélyes katakombákon keresztül, elhagyatott székesegyházaktól a földkerekség legrejtettebb archívumáig követik együtt az ősi szimbólumok 400 éves nyomát szerte Rómában, hogy eljussanak az Illuminátusok rég elfeledett búvóhelyére.
A nemzetközi sikert aratott Angyalok és Démonok hétpecsétes titkokat tár fel, miközben a tudomány végső harcba indul a vallás ellen...
Beszélgetés Dan Brownnal a regény filmváltozatáról
Látta a filmet?
Igen.
Kézenfekvő a kérdés: hogy tetszett?
Az Angyalok és démonok sokkal filmszerűbb regény, mint A Da Vinci-kód, és ez az alapvető különbség a moziban is megmutatkozik. Az Angyalok és démonok lényegében versenyfutás egy időzített bombával, és ez diktálja a történet tempóját. Ron Howard remekül oldotta meg a cselekmény sűrítését és felgyorsítását a filmváltozatban, s az eredmény két óra színtiszta élvezet lett.
Közreműködött a filmben? Beleszólt a folyamatba, vagy rábízta a dolgot a szakemberekre?
Én mondjam meg Ron Howardnak, hogyan kell filmet rendezni? Tökéletesen megbíztam az Imagine csapatában. Egytől egyig hozzáértő, elkötelezett emberek, akiknek a kisujjukban van a filmkészítés. David Koepp, a forgatókönyvíró nagyszerűen dolgozta át a sztorit. Kivételes a dramaturgiai érzéke és ami még fontosabb: megértette, hogy Langdon figurájának milyen fontos vonása az, hogy tudományos kutató.
Nem érzi úgy, hogy Tom Hanks az Angyalok és démonokban azonosult igazán Langdon figurájával?
Tom világklasszis színész, akinek sikerült lendületes, agilis hőssé formálnia Langdont. Sokat köszönhet a film az alakításának. Civilben pedig az a ritka ember, aki a kiemelkedő tehetsége és hírneve dacára is szerény tudott maradni.
Ha nem szólt is bele, azért elment megnézni, hogyan készül a film?
A filmcsinálás szöges ellentéte a regényírásnak, ezért különösen érdekes volt megfigyelnem. Az írás magányos tevékenység, amelynek során minden hatalom és döntés a szerző kezében van. Ezzel szemben a filmezés maga a szervezett káosz, ahol a rendező munkáját emberek százai segítik s neki bíznia kell abban, hogy mindenki jól végzi a dolgát. Ráadásul amíg össze nem állnak a részek, senki nem tudhatja igazán, hogy milyen lesz a végeredmény. A filmkészítés bizonyos értelemben lutri, és én nagyon izgalmasnak találtam.
Úgy tűnik, alaposan megismerte Ront. Híres a nyugodtságáról, ugyanakkor megvan benne a rendezéshez szükséges tisztánlátás és határozottság is…
Én is tapasztaltam ezt az ellentmondást. Egyfelől nagyon nyugodt, barátságos légkört teremt, másfelől viszont roppant mennyiségű munka folyik intenzíven. A szereplőgárda és a stáb tagjai láthatóan tisztelik Ront, és nemcsak a tehetsége miatt, hanem a nagyvonalúságáért és a humorérzékéért is.
Nem furcsa azt látni, hogy a műve teljesen más alakot ölt?
Inkább mulattató. A film egy másik medium, amelynek az eltérő törvényszerűségei megkövetelik az irodalmi anyag átalakítását. Ha a szerző nem veszi magát túl komolyan, akkor nagyszerű tapasztalatként élheti meg, hogyan tárul fel egy új változata a saját történetének. Persze ha valaki elvárja, hogy szóról szóra kövessék azt, amit leírt, akkor nyilván csalódni fog. Ami engem illet, én határozottan élveztem a dolgot. Nagy kaland volt... néha pedig kifejezetten szürreális élmény.
Mit gondol, az Angyalok és démonok ugyanúgy vitákat fog gerjeszteni, mint A Da Vinci-kód?
Ezt ne tőIem kérdezze! (nevet) Engem már A Da Vinci-kód körüli viták is megleptek. Nyilván az Angyalok és démonok is vitákat fog kiváltani, de én nem tartom ezt olyan rossz dolognak. A viták elgondolkoztatják az embereket.
Szereti a filmeket?
Nagy mozirajongó vagyok. Még egy rossz fiImből is sokat lehet tanulni a történetmondásról.
Azt olvastam, hogy hosszan törte a fejét A Da Vinci-kód filmjogainak eladásán, mert biztos akart lenni abban, hogy jó kezekbe kerül.
Azért vártam olyan sokáig vele, mert nehezen tudtam eldönteni, akarom-e filmen látni ezeket a történeteket. Íróként elfogult vagyok az olvasás javára, s különösen azt a képességüket értékelem a regényeknek, hogy kimeríthetetlenek, hiszen szinte végtelen számú olvasatuk van. Minden olvasó más képet alkot magában a szereplőkről és a sztoriról. Ez teszi olyan varázslatossá az olvasás élményét. A filmnek másféle a varázsa... nem annyira személyes, mint inkább közös vagy egyetemes élményt nyújt. Miután eldöntöttem, hogy elfogadom a megfilmesítés gondolatát, akkor kerültem szembe azzal a kérdéssel, hogy jó kezekbe jut-e az anyag. A Sony és az Imagine a lehető legjobb választás volt.
Nem érzett kísértést, hogy maga írja át filmre?
DB:Írtam néhány forgatókönyvet, elsősorban gyakorlásképpen, de sosem merném magam forgatókönyvírónak nevezni. A regény és a forgatókönyv két külön műfaj, és nagyon más adottságok kellenek a művelésükhöz. Egy bonyolult regény adaptálását jobb szakértőkre bízni, és szerencsésnek tartom magam, amiért olyan kiváló forgatókönyvírókkal hozott össze a sors, mint Akiva Goldsman és David Koepp.
Milyen volt A Da Vinci-kód szerzőjeként a viták kereszttüzében találnia magát?
Mennyi ideje van? (nevet). Komolyra fordítva a szót, 98 százalékban csodálatos. Alkalmat adott arra, hogy lenyűgöző emberek százaival beszélgessek az engem érdeklő témákról. A siker persze hajlamossá teszi az embert a megalkuvásra, de tényleg ez volt az egyetlen hátulütő.
Ugyanakkor ön a ma élő legsikeresebb író. Ennek nincs felszabadító hatása?
Van egy fura dolog a sikerben, amiről sok sportolótól, művésztől, zenésztől hallhattunk már... az ember sikeres lesz, de ez csak egy idő múlva tudatosul benne. Egyszerre ráébred arra, hogy amit létrehoz, annak a hatása messze túlnyúlik rajta... hogy bármit is tesz, az már nem pusztán “magánügy”. Ez a felismerés ijesztő is lehet, de ha az ember ezt kezelni tudja, akkor mindennél nagyobb erőt ad. Azt hiszem, a siker arra sarkallja az embert, hogy még jobb legyen abban, amit csinál.
Ön most hol tart? Feldolgozta és tovább lépett?
Igen, és mint bizonyára tudja, új regénybe fogtam.
És elkészült?
Igen.
Ez fantasztikus érzés lehet.
Valóban az, és be kell vallanom, hogy nagyon izgatott vagyok az új könyvem miatt.
Az elveszett jelkép a címe. Mondana róla valamit? Ennek is Robert Langdon a hőse?
Igen, megint Robert Langdon a hős, és a cselekmény 12 óra alatt játszódik.
És Washington az egyik helyszín?
Talán igen… talán nem (nevet). Nézze, rengeteg híresztelés kelt lábra a könyvről, de most csak annyit mondhatok, hogy nagyon remélem, az olvasóim meglepődnek és elégedettek lesznek.
Mennyi ideig írta?
Túl sokáig! (nevet). Öt és fél évig dolgoztam Az elveszett jelképen. Az idő nagy részét a kutatás tette ki. Rengeteg dolognak kellett utánanéznem a regény megírásához. Nagyszerű utazás volt, sok kihívással és új felismeréssel. Nagyon örülök, hogy belevágtam.
Élvezi a kutatómunkát?
A kutatómunkáért volt érdemes megírni ezeket a könyveket. Szívem szerint tanár vagyok, szeretek tanulni, és azt gyanítom, hogy az olvasóim is így vannak ezzel. Azt hiszem, a regényeimbe foglalt információ mennyisége is szerepet játszik a népszerűségükben... mert az emberek szeretnek tanulni. A Da Vinci-kód sikerének az az egyik előnye, hogy most még kiterjedtebb kutatómunkát folytathatok. Olyan emberekhez és helyekre juthatok el, ahová korábban nem.
Mit gondol, az új könyv is vitákat fog kelteni?
No comment (nevet). Most néhány hónap nyugalomra és pihenésre van szükségem.
De azt mondta, hogy A Da Vinci-kód gerjesztette vitákat pozitív jelenségnek tartja…
Igen. Azokban a vitákban fontos kérdésekről esett szó, és ez nagyszerű. Az új regény valószínűleg hasonló párbeszédet fog elindítani, bár egészen más témákban.
Jól tudom, hogy ön hívő keresztény?
Keresztény nevelést kaptam. Episzkopális kórusban énekeltem. Az anyám templomi orgonista, és a vallás fontos része volt az életemnek.
Máig hívő?
A hitemet munkának nevezném, amin folyamatosan dolgozom.
Az antianyag magában foglalja az egyik fő vitatémát a tudományról, amely egyaránt járhat áldásos és kártékony hatással. Az antianyag lehet hatalmas energiaforrás, de pusztításra is felhasználható…
Minden egyes technikai vívmány, legyen az a tűz vagy a kerék, háborús célokat is szolgálhat. Eddig valamennyi tudományos felfedezés esetében, gondoljunk csak az atomenergiára, azonnal megtaláltuk a módját, hogyan használhatjuk fegyverként. Az antianyag fokozottan veti fel ezt a kettősséget, mert hatalmas jó és rossz is származhat belőle. Az a kérdés, hogy filozófiai vagy erkölcsi értelemben elég felkészültek vagyunk-e ezeknek az új technológiáknak a felhasználására. A tudományunk eIőrébb jár, mint a spiritualitásunk… ami veszélyes helyzet lehet.
Hogyan viszonyulnak önhöz az emberek, amióta híres lett? Nem traktálják összeesküvés elméletekkel?
Az emberek túlnyomó többsége egyszerűen elképesztő. Nagyon gyorsan rájöttek, hogy valójában egész normális és unalmas alak vagyok (nevet). Persze a témáim miatt mágnesként vonzom az összeesküvés elméletek híveit. Időnként fura madarakkal hozott össze a sors.
És az igaz, hogy egyszer olyan valaki mellett ült a repülőn, aki az ön könyvét olvasta, és megkérdezte tőle, hogy mit szól hozzá?
(nevet). Az első regényem megjelenése után fordult elő, hogy a mellettem ülő pasas az én könyvemet olvasta. Amikor megkérdeztem, hogy milyen, ásítva annyit mondott: Megjárja. (nevet) Azóta sosem kérdezem meg.
Mikor fejezte be Az elveszett jelképet? Nemrég?
Nagyon nemrég.
Valószínűleg nem fog válaszolni, de az új regényben is foglalkozik az egyházzal?
(nevet) Igaza van, erre tényleg nem válaszolok…
Interjú Dan Brownnal
Részt vettem egy vezetett túrán a Vatikánban, amelynek során levittek minket egy földalatti alagútba. A passetto valójában egy rejtekút, amelyet a régi pápák használtak menekülésre…
Az angyalok és démonok megírására egy bizarr helyszín adott ihletet. hogy is volt ez?
Részt vettem egy vezetett túrán a Vatikánban, amelynek során levittek minket egy földalatti alagútba. A passetto valójában egy rejtekút, amelyet a régi pápák használtak menekülésre, ellenséges támadás esetén. A történész idegenvezető elmondta, hogy a Vatikán egyik legfélelmetesebb ősi ellenfele az Illuminátusoknak – megvilágosodottaknak -- nevezett titkos társaság volt, egy régi tudós szekta, amely bosszút esküdött az olyan tudósok ellen elkövetett bűnökért, mint Galilei és Kopernikusz. Elképzeltem a csuklyás alakokat, amint Róma katakombáiban lopakodnak. A történész még hozzátette, hogy több modern kutató vélekedik úgy, hogy az Illuminátusok ma is aktívak, és az egyik leghatalmasabb láthatatlan erőt képviselik a nemzetközi politikában. Horogra akadtam... úgy éreztem, írnom kell egy thrillert az Illuminátusokról.
Hogy lehet, hogy sokan nem hallottak az illuminátusok titkos szervezetéről?
Az olyan titkos társaságok, mint az Illuminátusok, mindent megtesznek azért, hogy rejtve maradjanak. Számos bizalmas titkosszolgálati jelentés készült róluk, de ezek közül csak keveset hoztak nyilvánosságra. Az összeesküvés elméletek szerint az Illuminátusok beszivárogtak a brit parlamentbe és az USA államkincstárába, ott lapulnak a szabadkőművesek között, kapcsolatban állnak rejtett sátánista szektákkal, tervet szőnek az új világrendre, sőt felélesztették azt a régi céljukat is, hogy elpusztítsák a Vatikánt. Az Illuminátusok esetében nehéz elválasztani a tényeket a legendáktól, mivel rengeteg hamis információ kering a testvériségről. Egyesek szerint maguk az Illuminátusok terjesztik a tévképzeteket, hogy így hiteltelenítsék az igazi tényeket. Ilyen dezinformációs módszereket gyakran alkalmaznak az amerikai titkosszolgálatok is.
Az angyalok és démonok olyan grafikai megoldásokkal él, amelyekkel még soha nem találkoztunk fikciós művekben. mondana ezekről valamit?
Az ambigrammákra gondol. Sokan kérdezték már tőlem, hogyan jöttek létre ezek a szimbólumok. Az ambigrammák olyan szavak, amelyek felülről lefelé és jobbról balra egyaránt olvashatók. Ez egy ősi képzőművészeti technika, amely főszerepet kapott az Angyalok és démonok rejtélyei között. Az ambigrammák nagyon zavarba ejtőek tudnak lenni első látásra, és szinte mindenki, aki rápillant a könyvborítóra, percekig bámulja és forgatja ide-oda, hogy mi akar ez lenni. Még azoknak is, akik nem szeretik a thriller műfajt, érdemes megnézniük az Angyalok és démonok borítóját a könyvesboltban.
A regény egy valóban létező svájci kutatóintézetben, a cern-ben kezdődik. mit kell tudni róla?
A Conseil Européen pour la Recherche Nucléaire a világ legnagyobb tudományos kutatóközpontja. Genf körzetében található és több mint 3000 neves természettudóst foglalkoztat. A CERN-nek van egy földalatti részecskegyorsítója, ami több mint tizennégy mérföld hosszú, Franciaországba is átnyúlik. Az amerikaiak legnagyobb meglepetésére itt alkották meg az internetet, ahogy az a könyvemben is szerepel. A CERN mégis arról a leghíresebb, hogy elsőként itt állítottak elő antianyagot... ami a jelenleg ismert leginstabilabb anyag.
Az antianyag kulcsszerepet kapott az angyalok és démonokban, s nagyon félelmetesnek tűnik. tényleg létezik olyan, hogy antianyag?
Igen. Az antianyag hatalmas energiaforrás. 100%-os hatékonysággal használható fel, szemben például az atomenergia 1,5%-os hatékonyságával. Az antianyag százezerszer erősebb, mint a rakáta üzemanyag. Egyetlen grammja felér egy 20 kilotonnás atombombával... ilyen bombát dobtak Hiroshimára. Szélsőségesen instabil, azonnal berobban, amint érintkezésbe kerül valamivel... akár csak a levegővel. Csak elektromágneses mezőben felfüggesztve tárolható, vákuum tartályban. Ha a mágneses mező csődöt mond és az antianyag “leesik”, antianyagból anyaggá alakul át, aminek az eredményét méltán nevezik „megsemmisülésnek“ a fizikusok. A CERN ma már folyamatosan állít elő kis mennyiségekben antianyagot, azt vizsgálva, hogyan lehetne a jövőben energiaforrásként használni. Ami ígéretes lehetőség, hiszen az antianyag nem szennyező, nincs sugárveszély és egyetlen csöppje egy egész napra fedezné New York áramszükségletét. A kimerülő fosszilis üzemanyaggal szemben az antianyag kiaknázása hatalmas vívmány lenne az egész föld számára. Természetesen az antianyag technológia félelmetes dilemmát vet fel. Üdvére lesz-e ez a hatalmas erőforrás a világnak, vagy pusztító fegyverré válik?
Igaz, hogy anyagot gyűjtve a könyvhöz audienciát kapott a pápától?
Igen, de azonnal hozzá kell tennem, hogy az „audiencia“ kifejezés félrevezető lehet. Nem üldögéltem és teáztam együtt vele. De volt szerencsém jelen lenni egy un. „félmagán audiencián“, amelyre egy vatikáni különteremben került sor. Bejött a pápa, szólt néhány szót a csoporthoz, majd elmondott egy imát és megáldott minket. Érdekesség, hogy mielőtt beléptünk volna a terembe, a svájci testőrség mindenkit megmotozott... de nem fegyvert kerestek nálunk, hanem vizet. Később megtudtam, hogy bármilyen víz szenteltvízzé válik az áldást mondó pápa jelenlétében, és nem akarták, hogy szenteltvizet vigyünk ki a Vatikánból és megpróbáljuk eladni.
A regényben szó van az egydolláros bankjegyen látható piramisról és a “mindentlátó szemről”. mi köze ezeknek a szimbólumoknak az egyesült államokhoz?
Abszolute semmi, és éppen ezért talányos a megjelenésük a bankjegyen. A piramis valójában egyiptomi okkult szimbólum, a fény legfőbb forrása felé való emelkedést jelképezi... ami ez esetben a mindentlátó szem, a trinacria. A szem a háromszögben pogány szimbólum, amelyet az Illuminátusok átvettek, és arra utalnak vele, hogy a testvériség bárhová képes behatolni és mindent lát. A háromszög (a görög delta) továbbá a változás tudományos jele is. Sok történész véli úgy, hogy a Nagy Pecsét „ragyogó deltája“ az Illuminátusoknak azt a vágyát szimbolizálja, hogy a „felvilágosodás változása“ a tudományos igazságot állítsa a vallás mítoszainak helyére. Az a nyugtalanító adalék is alátámasztja az elméletet, hogy z Illuminátusoknak közük volt a Nagy Pecséthez, hogy a „Novus Ordo Seculorum“ felirat nyilvánalóan egy szekuláris vagy nem vallásos világról beszél... éles ellentétben a másik, In God We Trust (“Istenbe vetjük bizalmunkat”) felirattal.
Hogy kerültek rá ezek az illuminátus jelképek a világ legerősebb fizetőeszközére?
Az egydolláros bankjegy hátán látható okkult jelképek megütközést váltanak ki a modern szimbólumkutatókból. Charles Thomson eredeti tervét az 1940-es években terjesztették be az államkincstárnak, amikor az Illuminátusok testvérisége széles körben elfogadott nézet szerint Európából Amerikába érkezve behatolt a szabadkőművesek soraiba. Azidőtájt sok szabadkőműves töltött be vezető posztot, köztük Henry Wallace alelnök. A kutatók többsége úgy véli, hogy ő lobbizott a Nagy Pecsét tervéért. Az kideríthetetlen, hogy titkos illuminátusként tette ezt, vagy mit sem sejtve került a befolyásuk alá, de Wallace volt az, aki meggyőzte Roosevelt elnököt a terv elfogadásáról. Az összeesküvés elméletek hívei persze élvezettel hangsúlyozzák, hogy Franklin D. Roosevelt maga is vezető szabadkőműves volt.
A digitális erőd és az angyalok és démonok eltitkolt dolgokkal foglalkozik: ismeretlen hírszerző ügynökségekkel, összeesküvéselméletekkel, védett technológiákkal. hogy szerzi az információit?
Mindig elképeszt, hogy milyan sok „titkos“ információ érhető el, ha tudja az ember, hogy hol keressen. Az információs szabadság törvény persze nagy segítséget jelent, elsősorban azért, mert elvezetheti az érdeklődőt azokhoz a személyekhez, akik jó ismerői egy adott területnek és néha még beszélni is hajlandók róla. Számos esetben ezek az informátorok, érthető módon, névtelenek akarnak maradni, máskor viszont szívesen veszik, ha megemlítjük őket a köszönetnyilvánításban. Időnként a kutatás csak a szükséges nyomtatott forrás megtalálásából áll. Például az Angyalok és démonokban a részletes leírás a világ szemétől elzárt vatikáni pápaválasztó konklávéról a cérnára felfűzött szavazatokkal, a vegyi anyagokkal, az elégetett szavazatokkal egy jezsuita tudós könyvéből való, amelyet a Harvard University Press adott ki. A szerző több mint száz bíborossal beszélgetett a témáról, amit én nyilvánvaló okok miatt bajosan tudtam volna megtenni.
Az angyalok és démonok cselekménye nem más, mint egy „400 éves bosszúeskü végrehajtása“. megvilágítaná, hogy mit is jelent ez?
Hogyne. Történelmi tény, hogy az Illuminátusok az 1600-as években bosszút esküdtek a Vatikán ellen. A Galilei korában élt Illuminátusokat elűzte Rómából és könyörtelenül üldözte a Vatikán. Bajorországba menekültek és ott rejtőztek el, lassan beszivárogva a katolikus egyház más üldözött csoportjainak, a misztikusoknak, az alkimistáknak, a természettudósoknak, az okkultistáknak, a muszlimoknak és a zsidóknak a köreibe. Ebből a keveredésből egy új illuminátus rend született. Egy sötétebb rend. Az új Illuminátusok a végsőkig keresztényellenesek voltak. Nagyon erősek lettek, behatoltak a hatalmi struktúrákba, rejtélyes rítusokat vezettek be, halál terhe alatti titoktartást fogadtak és megesküdtek, hogy egy szép napon a felszínre bukkannak és bosszút állnak a katolikus egyházon. Az Angyalok és démonok thriller, amely az Illuminátusok régóta várt visszatéréséről és bosszúhadjáratáról szól... de még inkább Robert Langdon, a harvardi szimbólumkutató története, aki belekeveredik az események sűrűjébe.
A könyv weboldala virtuális sétát ígér a regényben. hogyan lehet sétálni egy regényben?
Az Angyalok és démonok virtuális túrája valójában igen szórakoztató. A regény javarészét az üldözés teszi ki keresztül-kasul a modern Rómában... katakombákon, székesegyházakon, piazzákon át, sőt a Vatikán földalatti Necropolisában, a Holtak Városában. Mivel a regény valamennyi helyszíne és műtárgya valóságos, s ma is látható, úgy döntöttünk, hogy jó ötlet fotókon végigkalauzolni a weblap látogatóit a történet színhelyein. A túra során sok olyasmivel is találkozhatnak, amit eddig csak kevesen láthattak... köztük van a CERN földalatti részecskegyorsítója, a Vatikán titkos levéltára, az antianyag tárolóedényei, de még egy fedett szabadesés pálya is. Továbbá az ide látogató olvasók bizonyítékot kapnak a könyv néhány meglepő információjának valódiságára. A túra a regény díjnyertes weboldalán (www.danbrown.com) érhető el.
A könyve kapcsán felmerül a kérdés, vajon a tudomány és a technika a megmentőnk vagy a pusztítónk lesz-e. Ön mit gondol?
Én hiszek abban, hogy a tudomány meg fog menteni minket... noha mindig is optimizmusra hajlottam. A tudomány képes képes visszaszorítani a betegségeket, új energia- és élelmiszerforrásokat találni, tán még az sem lehetetlen, hogy más bolygókra költöztessen minket. A probléma abban van, hogy minden technológia kétélű kard. Az űrrepülőgép felszerelhető robbanófejekkel. Az orvosi kutatások, amelyek a betegségek gyógyítását ígérik, gondoljunk csak a genetikára, arra is képesek, hogy megsemmisítsék az emberi fajt. Nem az a kérdés, hogy a tudomány megfelel-e az emberiség növekvő szükségleteinek, hanem az, hogy elég érett-e a gondolkodásunk arra, hogy igazán felfogjuk, mire vagyunk képesek, és ez milyen felelősséggel jár.
Furcsa kísérletekről is ír a regényben, amelyek a cern-ben folynak? A valóságban is?
Igen. És az eredmények tényleg lélegzetelállítóak. Az utóbbi néhány évben a tudósok olyan tényekkel találták szemben magukat, amelyek fényében újra kellett gondolniuk a világot, amelyben élünk. A felfedezésekből nemcsak az anyagi világra nézve adódnak következtetések, hanem a filozófiára és a spiritualitásra is. Az Angyalok és démonok hősnőjének a modellje a CERN egyik ragyogó tudósa, egy tengerbiológus, akinek az összefonódottság elmélet a szakterülete. Ez a tudományág a dolgok kölcsönös kapcsolataival foglalkozik. A regényben leírt kísérleteket jórészt a valóságban is elvégezte az utóbbi néhány évben. És bárki megmondhatja, aki olvasta az Angyalok és démonokat, hogy az eredmények figyelemre méltóak. Vannak, akik hiszik, hogy a tudomány egyszer majd bizonyítani fogja Isten létét. Mindenesetre a kutatók ma már az élet legmélyebb spirituális kérdéseit feszegetik. Ám mindez örök idők óta az egyház felségterülete. Ezért új harc bontakozott ki azért, hogy ki fogja megoldani az élet legnagyobb rejtélyeit... a tudomány vagy a vallás?
A regényeiben titkos hírszerző szolgálatokról és hallgatást fogadó testvériségekről ír. ennyire érdeklik a titkok?
Szerintem mindenkit érdekelnek a titkok. Ami engem illet, a rejtelmekkel teli anyag hozzásegít, hogy ne unjam el a munkát. Mivel egy regény megírása több mint egy évbe telik, folyton új dolgokat kell megismernem közben, hogy ne veszítsem el az érdeklődésemet. A titkos dolgok utáni kutatás és a róluk való írás segít észben tartanom, milyen izgalmas is az elrejtett dolgok után “kémkedni”, belesni a függönyök mögé, és ez arra ösztönöz, hogy megpróbáljam átadni ugyanezt az élményt az olvasónak is. A Digitális erőd után sokan kérdezték tőlem, hogy tényleg létezik-e a Nemzetbiztonsági Ügynökség. Az Angyalok és démonok nyomán is kapok hasonló leveleket... az emberek döbbenettel értesülnek az Illuminátusok testvériségéről, az antianyagról vagy a pápaválasztás belső rendjéről. Mindig az a cél vezet, hogy az izgalmas figurák és történések elfeledtessék az olvasóval, milyen sok mindent tanul a regény olvasása közben.
Az angyalok és démonok sok belső információt tár fel a vatikánról... jó részük nem éppen hízelgő. nem fél a következményektől?
Gondolom, némi vita elkerülhetetlen, de ne felejtsük el, hogy az Angyalok és démonok elsősorban thriller... sok üldözéssel és szerelmi történettel. És semmi esetre sem katolikusellenes. Még csak nem is a vallásról szól. A cselekmény jelentős része a Vatikán elzárt világában játszódik, és valóban vannak benne megdöbbentő információk, de úgy gondolom, hogy a legtöbb ember megérti: egy ilyen nagy múltú és nagy hatalmú szervezetnél, mint a Vatikán, óhatatlanul rejtőzik néhány csontváz a szekrényben. Legfeljebb az válthat ki rosszallást, hogy én kinyitogatom azokat a vatikáni szekrényeket, amelyeknek a legtöbb ember még a létezéséről sem tud. Az viszont elvitathatatlan, hogy a regény végső üzenete pozitív.
Az angyalok és démonok szereplői súlyos erkölcsi kérdésekkel szembesülnek... élen a tudomány és a vallás harcával. mit gondol, kié lesz a végső győzelem?
Nehéz kérdés, mert sok tekintetben nem látok különbséget tudomány és vallás között. Mindkettő annak az emberi törekvésnek a megnyilvánulása, hogy megértsük a magasabb rendű dolgokat, vagyis az istenit. A vallást a kérdések izgatják, a tudományt a válaszok keresése. A tudomány és a vallás mintha két különböző nyelven próbálná meg elmondani ugyanazt a történetet, mégis évszázadok óta harcolnak egymással, mind a mai napig. Erre tökéletes példa az iskoláinkban folyó küzdelem arról, hogy a kreacionizmust vagy a darwinizmust kell-e oktatni. Izgalmas korban élünk, mert először az emberi történelemben elmosódni látszanak a tudomány és a vallás határai. A részecskefizikusok által feltárt szubatomi szinten egyszerre igazolást nyer az, hogy minden mindennel összefügg, és ez felér egy vallásos élménnyel... Buddhista szerzetesek fizikai elméletekről olvasnak és a kísérletek megerősítik azt, amit ők már századok óta hisznek, csak nem tudtak mérhetően bizonyítani.
ÜGYESEN BONYOLÍTOTT, NAGY SEBESSÉGGEL SZÁGULDÓ CSELEKMÉNY. Brown meséjében a vatikáni ármány ötvözödik a csúcstechnikával, és a csavaros történet fogva tartja az olvasót, egészen a döbbenetes végkifejletig. A Mediciekkel felérő bonyolult, sötét figurák és egy római útikalauzzal versenyző üldözés a városon át.
~ PUBLISHERS WEEKLY
LÉLEGZETELÁLLÍTÓ, VALÓS IDEJŰ KALAND. Izgalmas, sodró lendületű – és szokatlanul intelligens.
~ SAN FRANCISCO CHRONICLE
AZ ANGYALOK ÉS DÉMONOK REMEK OLVASMÁNY. IZGALMAS, CSAVAROS ÉS FANTÁZIADÚS.
~ DALE BROWN, A NEW YORK TIMES 12-SZERES BESTSELLER SZERZŐJE
AKI OLVASTA, MINDIG EMLÉKEZNI FOG RÁ. Dan Brown ismét egy gyorsan pergő thrillert alkotott, amely Clancy és Cussler legjobb műveivel vetekszik.
~ BOOK BROWSER REVIEWS
AZ ANGYALOK ÉS DÉMONOK JOBB MÁR NEM IS LEHETNE. Pulzusszám növelő, székhez szögező thriller, már-már Umberto Eco regényeire emlékeztet... olyan izgalmas, mint Tom Clancy... olyan lendületes, mint Michael Crichton... és felér a legjobb Thomas Harris thrillerrel. Az Angyalok és démonok a felsorolt írók közé emeli Dan Brownt.
~ JOE MAUCERI, SYNDICATED BOOK REVIEWER
AZ EGYIK LEGJOBB KÖNYV, AMIT VALAHA OLVASTAM. Az Angyalok és démonok részben thriller, részben rejtelmes történet, mindenekfelett azonban akcióregény. Roppant szórakoztató, letehetetlen kaland.
~ DAVINA MORGAN-WITTS, BOOKBROWSE.COM
IZGALMAS MACSKA-EGÉR JÁTSZMA. Üldözés életre-halálra, szerelem, vallás, tudomány, gyilkosság, rejtély, építészet és akció együtt. Az Angyalok és démonok kihagyhatatlan!
~ KIRKUS REVIEWS
NAGY FORMÁTUMÚ ÜLDÖZÉSES THRILLER. Komoly kutatómunka áll mögötte és izgalmas a cselekménye. Annyi élvezetet kínál, hogy az olvasónak legfeljebb egy gondja adódhat vele: nem bírja letenni.
~ BARBARA PETERS, THE POISONED PEN
MINDEN IDŐK EGYIK LEGOLVASMÁNYOSABB REGÉNYE. Ha Tom Clancyt párosítjuk Umberto Ecóval, Dan Brown lesz az eredmény.
~ EBOOKNET.COM
CSAK AJÁNLANI TUDOM. Az Angyalok és démonok lélegzetelállító thriller, amely egyszerűen olvastatja magát – ügyesebb, mint Katherine Neville-től a Nyolc és könnyebben érthető, mint Umberto Ecótól A Foucault-inga. Brownnak sikerül elérnie, hogy az olvasó fejest ugorjon a már-már szürreális izgalmak hihetetlen világába. Egyszerre szórakoztat és gondolkodásra serkent.
~ AMAZON.COM, EDITOR’S PICK
cselekménye
A Digitális erőd felvillanyozó új hang a thriller műfajban, amelynek döbbenetes tényeiről maguk az amerikai hírszerzési elemzők mondják azt, hogy “teljességgel logikusak”.
Hátborzongatóan aktuális és több állambiztonsági titkot árul el, mint Tom Clancy, miközben bevezeti az olvasót a világ leghatalmasabb hírszerző szervezete, a Nemzetbiztonsági Ügynökség (NSA) bugyraiba. A hipertitkos, sok milliárd dolláros költségvetésből gazdálkodó ügynökség létezéséről korábban az amerikaiak kevesebb mint három százaléka tudott.
Amikor az NSA legnagyobb titokban tartott technológiai csodafegyvere – egy legyőzhetetlen kódfejtő gép – találkozik egy rejtélyes kóddal, amit nem tud megfejteni, Susan Fletcherre, a gyönyörű matematikusra és az ügynökség vezető kriptográfusára vár a probléma megoldása. Felfedezései megreszkettetik a hatalmi köröket.
A Nemzetbiztonsági Ügynökséget túszul ejtették... nem fegyverekkel vagy bombákkal, hanem egy kóddal, amely olyan agyafúrtan bonyolult, hogy ha nyilvánosságra kerül, megbénítja az amerikai hírszerzést.
A fenyegető események sodrában Susan Fletcher azért küzd, hogy megmentse az ügynökséget, mert mélyen hisz abban, hogy szükség van rá. Miközben minden oldalról árulás veszi körül, már nemcsak a hazájáért harcol, hanem az életéért és annak a férfinak az életéért is, akit szeret.
Elképesztő fordulatok során át zajlik a küzdelem az USA legnagyobb hírszerzési katasztrófájának elhárításáért. A Digitális erőd mindvégig tartogat izgalmakat.
A hatalom földalatti folyosóitól a tokiói felhőkarcolókon át Spanyolország középkori katedrálisáig ível a kétségbeesett élethalálharc. A cél megsemmisíteni egy kivételes lángelme alkotását - a feltörhetetlen kódot író algoritmust, amely azzal fenyeget, hogy felborítja a hatalmi egyensúlyt. Egyszer és mindenkorra.
Interjú Dan Brownnal
Néhány éve a Phillips Exeter Akadémián tanítottam New Hampshire-ben. Egy tavaszi napon bejelentés nélkül megjelent az amerikai titkosszolgálat és letartóztatta az egyik diákunkat, azt állítva, hogy a nemzetbiztonságot fenyegeti.
Egy ijesztő eset ihlette a digitális erőd megírására. Elmondaná, hogy mi történt?
Néhány éve a Phillips Exeter Akadémián tanítottam New Hampshire-ben. Egy tavaszi napon bejelentés nélkül megjelent az amerikai titkosszolgálat és letartóztatta az egyik diákunkat, azt állítva, hogy a nemzetbiztonságot fenyegeti. Mint kiderült, a srác egy privát e-mailben azt írta egy haverjának, hogy gyűlöli Clinton elnököt és szerinte le kéne lőni. A titkosszolgálat azt akarta tudni, hogy a kölyök mennyire gondolta komolyan. A kihallgatások után az ügynökök eldöntötték, hogy a diák veszélytelen, és elengedték. De ez az eset megrendítő hatással volt rám. Fogalmam sem volt, honnan tudja a titkosszolgálat, miről leveleznek a srácok.
Végeztem némi kutatómunkát, hogy honnan szerzik a titkosszolgálathoz hasonló szervezetek az információkat, és kifeküdtem attól, amit találtam. Kiderült, hogy van egy hírszerző ügynökség, amely a CIA méreteivel vetekszik... de csak az amerikaiak alig 3%-a tud a létezéséről.
Nemzetbiztonsági Ügynökség (NSA) a neve, és ott dolgoznak az ország lehallgatói. A szervezet úgy működik, akár egy hatalmas porszívó: beszippantja a hírszerzési adatokat szerte a világból és a feldolgozás során veszélyforrást keres bennük. Az NSA szuperszámítógépei figyelik az e-maileket és a digitális kommunikáció más formáit, és megnézik, hol fordul elő egy mondaton belül az "öl" és a "Clinton" szó.
Minél többet tudtam meg erről a hipertitkos ügynökségről, minél jobban ráláttam a nemzetbiztonságot és a polgári szabadságjogokat érintő kényes kérdésekre, annál erősebben éreztem, milyen remek hátteret tudna ez adni egy regénynek. Így kezdtem bele a Digitális erőd megírásába.
Izgalmas szervezetnek tűnik. Mit lehet még tudni az nsa-ról?
Truman elnök alapította 1952. november 4-én 12:01-kor. De a Kongresszusi Naplóban nem jegyezték fel az eseményt. Az NSA célkitűzése egyszerű volt: elfogni és megfejteni az ellenséges kormányok hírszerzési információit az egész világon. Másodsorban pedig megtalálni azokat az eszközöket, amelyekkel biztonságossá tehető az amerikai katonai és kormányzati kommunikáció.
Másképp fogalmazva az NSA feladata megvívni az információs háborút — ellopva mások titkait és megvédelmezve a mi titkainkat; tehát nemcsak kódfejtéssel foglalkoznak, hanem kódírással is. Az ügynökség éves költségvetése ma 12 milliárd dollárra rúg, mintegy 25 000 alkalmazottja van és egy 35 hektáros, szigorúan őrzött birtokon található a központja a marylandi Fort Meade-ben. Itt vannak a világ legnagyobb teljesítményű számítógépei, a legjobb kriptográfusok, matematikusok, technikusok és elemzők. A Digitális erőd egy ragyogó eszű kriptográfusnőről szól, aki az NSA szent falai között dolgozik.
Miért tudnak olyan kevesen az nsa létezéséről?
A hírszerzési elemzők azzal viccelődnek, hogy az NSA betűszó feloldása valójában "No Such Agency" (“nincs ilyen ügynökség”) vagy "Never Say Anything" (“ne szólj szám”). Komolyra fordítva a szót, az NSA szükségszerűen rejtőzködik. Az a feladata, hogy nagy hatalmú és ellenséges erőkkel szemben védelmezze az országot, melynek során gyakran kell olyan eszközökhöz nyúlnia, amelyeket az állampolgárok talán helytelenítenének.
Az NSA sokkal hatékonyabb tud lenni, ha nem a nyilvánosság vigyázó szeme előtt működik, ahogy az ügynökségek legtöbbje. Noha az NSA-ról nem sokan hallottak korábban, ma már nem ez a helyzet. Hírszerző körökben természetesen ismerték az NSA-t és a hatáskörét. Azon számítógéphasználók is egyre inkább tudatában vannak a létezésének és a tevékenységének, akik érzékenyek a személyes adatok védelmére.
A személyes adatok védelméért folyó harc egyre nagyobb jelentőségre tesz szert a digitális világban, s azt gyanítom, hogy ez lesz a következő évtized döntő kérdése. Arra számítunk, hogy mind többet hallunk majd az NSA-ról, ahogy élesedik a nemzetbiztonság ügye és az adatvédelem körüli küzdelem.
Hogyan sikerült ennyyi információt szereznie egy titkos ügynökségről?
Az adatok nagy része nyilvánosan hozzáférhető, ha valaki tudja, hogy hol kell keresni. James Bamford írt egy remek ismertetőt az ügynökségről, és több egykori hírszerző is kimerítően foglalkozott vele a témáról közreadott anyagokban. Külön szerencsém volt, hogy a könyvhöz végzett kutatómunkám során összebarátkoztam az NSA két korábbi kriptográfusával. Anonim szervereken keresztül leveleztünk egymással, hogy titokban maradjon a kilétünk.
Először meglepett az az információ, amit megosztottak velem, s bár a szakértelmükhöz nem fért kétely, azt gyanítottam, hogy nem azok, akiknek mondják magukat. De minél tovább leveleztünk, annál inkább meggyőződtem arról, hogy hitelesek. Ők nem tudtak egymásról, mégis szinte ugyanazokat a történeteket mondták el. Amikor megkérdeztem, miért osztanak meg velem hírszerzési adatokat, megdöbbentő választ kaptam. Az egyik kriptográfus azt felelte: “én matematikus vagyok, nem politikus. Az NSA technológiájára és tevékenységére szükség van, de a titkosságnak ez a szintje már veszélyes. Bizalmatlanságot szül. Úgy gondolom, mindenkinek jobb, ha az ügynökség fokozatosan a nyilvánosság szeme elé kerül. Nem árulok el titkos információkat; amiről beszélek, az már publikus, de úgy intézték, hogy ne legyen szem előtt. Én csak annyit teszek, hogy a felszínre hozom."
Tíz éve még szó sem volt a személyes adatok védelméről, mára viszont kulcskérdéssé vált. Miért?
Korábban akadályai voltak az információáramlásnak, de az új technológiák elhárították őket. Azelőtt zárt borítékban a postára bíztuk az üzeneteinket; ma e-mailezünk.
A multinacionális vállalatok azelőtt zárt ajtók mögött tárgyaltak; ma telekonferenciákat tartanak. Egykor megbízható futárszolgálattal továbbítottuk a fontos dokumentumokat; most faxolunk. Ez az adatforgalom hatalmas kábelhálózatokon és műholdas kapcsolatokon keresztül bonyolódik, ahol lehetetlen tökéletes adatbiztonságot elérni. A technológia hatékonyabbá tette a globális kommunikációt, de megvan az árnyoldala is: egyre többen próbálnak lecsapni az adatokra.
Tényleg elolvassa a kormány az e-mailjeinket?
A civil kommunikáció állami megfigyelése már évtizedek óta folyik. Bár a közvélelekedés ennek alig van tudatában, a köztisztviselők és a terület szakemberei jól ismerik a helyzetet. Az etikai kérdéseket csak bonyolítja, hogy példákkal bizonyítható: bizonyos e-mailek, mobilhívások és faxok elfogása segítheti az igazságszolgáltatást veszélyes bűnözők leleplezésében. Ez ügyben az állampolgári jogok állnak szemben a nemzetbiztonsággal. Az 1950-es években az NSA szupertitkos “Shamrock projektje” az országba és az országból küldött táviratok megfigyelését irányozta elő; az ITT és a Western Union hatalmas politikai nyomás alatt állt, hogy tegye, amit kell, és hallgasson róla.
A Shamrock projekt 1975-ig működött. Nixon Huston-terve és a későbbi Minaret projekt tovább lazított a magánkommunikáció ellenőrzési szabályain, sőt tekintélyes listák készültek azon amerikai állampolgárokról, akiket folyamatos megfigyelés alatt tartottak. Nemrégi hír, hogy az FBI úgy kapta el a hírhedt hackert, Jose Arditát, hogy titokban ellenőrzés alá vonta a Harvard Egyetem számítógépes aktivitását. Láthatjuk, hogy ez a fajta tevékenység egyáltalán nem új keletű.
A magántitok megszűnése egyértelműen negatív fejlemény?
Nem egyértelműen. Sokan a fejemet követelik majd azért, amit most mondok, de ha belegondolunk, a rossz dolgok nagyrészt azért fordulhatnak elő a társadalomban, mert az embereknek lehetnek magántitkaik, s így a bűnözők megőrizhetik az anonimitásukat.
Vannak, akiknek arra kell a személyes adatok védelme, hogy megszegjék a törvényeket és megúszzák a dolgot. Pedofilok, terroristák, szervezett bűnözők – mindezek titokban tartják a tevékenységüket. Ha nem tudnak rejtetten kommunikálni, akkor nem sokáig húzhatják lelepleleződés nélkül. Természetesen az a kulcskérdés, vajon megbízunk-e a lehallgatást végző igazságszolgáltatási dolgozókban.
Ez a fő kérdés fogalmazódik meg a Digitális erődben, amelynek egyik hőse a következőt választotta jelmondatául: "Quis custodiet ipsos custodes", azaz “Ki őrzi az őrzőket?” Ki felügyeli azokat az embereket, akiket azzal bíztunk meg, hogy védelmezzenek bennünket?
De nem tiltja törvény az e-mailek elolvasását?
A jelenlegi szabályozás jó esetben is bizonytalan lábakon áll. Az Elektronikus Kommunikáció Adatvédelmi Törvény (ECPA) kimondja, hogy küldés közben nem foghatók el az e-mailek. Ám ebben nincs szó a digitálisan tárolt levelekről, amelyekhez legálisan hozzáférhetnek a hivatalos szervek. A törvény paradoxona, hogy az e-mailről a továbbítás során másolat készül a szervereken; a továbbítás tehát egyszersmind tárolást is jelent a szervereken.
A kibúvók adottak. Nehéz bizonyítani, hogy felhatalmazás nélküli megfigyelés folyik, de az adatvédelmi szakértők többsége egyetért abban, hogy az ellenőrzés nyakló nélkül történik. Ám ott az érem másik oldala: az USA terrorfenyegetettsége sosem látott méreteket öltött (a veszélyforrás néha országon belüli), ami érthető módon arra készteti a kormányzatot, hogy minden lehetséges eszközzel növelje a nemzetbiztonságot. A technológia megvan arra, hogy óriási adatmennyiséget monitorozzanak nem is túl magas áron. És legális – a jelenlegi szabályozás nem gátolja a hírszerző ügynökségeket abban, hogy felforgató tevékenységre utaló jeleket keresve figyelemmel kísérjék a polgári kommunikációt. A dolognak megvannak a történelmi előzményei is – a hírszerzés régóta védelmezi a nemzetbiztonságot országon belüli adatgyűjtéssel és belső megfigyeléssel.
A Shamrock és a Minaret projekt csak két példa. Szinte naponta kapunk hírt arról, hogy gyermekpornográfia, sikkasztás, kábítószer kereskedelem stb. miatt letartóztatnak valakit. A bizonyítékot rendszerint a magán kommunikáció lehallgatása szolgáltatja. Gyakran bírósági végzést kell szerezni az e-mailek és telefonhívások megfigyeléséhez, de nem nehéz elképzelni olyan helyzetet, amikor szorít az idő, s a közjó érdekében nem várhatnak a végzésre, hanem megkerülik a törvényt.
A többség törvénytisztelő állampolgár, miért zavarná őket, hogy egy kormányszerv lehallgathatja a személyes kommunikációjukat?
Elöször is, alapvető morális kérdés, akarunk-e egy orwelli társadalomban élni, ahol a nagy testvér figyel minket. Ennél közvetlenebb veszély az adatokkal való visszaélés és a félreértelmezés lehetősége. Például, ha én küldök egy e-mailt azzal a szöveggel, hogy “ma este megszabadulok a feleségemtől", hogyan értelmezhető ez? Megölöm, vagy csak nélküle megyek el valahová? Mivel a nyelv néha kétértelmű, megvan a kockázata a félremagyarázásnak. Aminek katasztrofális eredménye lehet.
Tudna mondani egy életből vett példát az adatokkal való visszaélésre vagy a félreértelmezésre?
Hogyne. Nemrég hallottam egy esetet, amiből városi legenda lett. Nem mernék megesküdni a hitelességére, de példának tökéletes. Állítólag egy utahi pap küldött tavaly egy e-mailt a nővérének Bostonba. Megírta, hogy aznap helyi tinédzserek keresték fel a templomban és csokis sütit készítettek neki. És hogy lenyűgözze a nővérét a technikai jártasságával, még le is fotózta a süteményt a templom új digitális fényképezőgépével, csatolta a fotót a levélhez, majd elküldte. Nem is lett volna ezzel semmi baj.
A sors fintora, hogy levélírás közben elütött egy betűt, ami örökre megváltoztatta a pap életét. A “tinédzserek brownie-t sütöttek” ("teenagers baked brownies") mondatban a “baked” helyett azt találta írni, hogy “naked” (“meztelen”), mert a “b” betű helyett a mellette lévő “n” betűt nyomta meg a billentyűzeten.
Az e-mailben így egy mondatba került a “tinédzserek” és a “meztelen” szó, s az üzenetet levadászta egy kormányzati számítógép, amely gyermekpornográfia jeleit figyelte az interneten. A helyzetet tovább súlyosbította a levélhez csatolt fotó, amely miatt a pap levelét azonnali elemzésre küldték.
Amikor meg akarták vizsgálni a fotót, kiderült, hogy hibás a fájl és nem lehet megnyitni. Csak annyit tudtak, hogy a kép fájlneve "Brownies" (“cserkészlányok”), és egy pap küldte, aki meztelen tinédzserekről írt. Az internet szolgáltatónál kiderítették a feladó személyét és titkos nyomozás indult ellene. A gyanút megerősítette, hogy a templomba rendszeresen jártak cserkészek. A nyomozók arra az eredményre jutottak, hogy a pap meztelen cserkészlányokról küldött képeket. Letartóztatták.
Csak a kormányzat kémkedik utánunk?
Sajnos nem. Valójában a kormányzat sokkal kevésbé tör be a magánszféránkba, mint más szervek. A személyi számítógépek elterjedésével kis cégek, sőt egyes személyek is hatalmas adatbázisokra tehetnek szert. Elképzelhető lett volna tíz évvel ezelőtt, hogy a sarki fűszeres minden egyes tételt nyilvántarthasson, amit a vevői vásároltak? Most ez automatikusan megtörténik. Ha kártyával fizetünk, akkor nevesíthető lista állítható össze a személyes preferenciáinkról. A marketing cégek jó pénzt fizetnek az ilyen listákért.
Tudna még példát mondani arra, hogyan kémkednek utánunk?
Napestig sorolhatnám. Kamerák irányulnak ránk minden bankjegykiadó automatánál, parkoló- és útdíj fizetőhelynél, vagy a nagyobb üzletekben. De vannak ennél diszkrétebb módjai is a figyelésnek. Vegyük például a nyereményjátékokat. Ha ön nyer 100 ezer dollárt, biztosra veheti, hogy a játékot szponzoráló cég tízszer annyit keres azon, hogy eladja a személyes adatait direkt-marketing cégeknek. Vagy ott vannak az "ingyenes vérnyomásmérő klinikák". Az esetek nagy részében ezeknek nem az a céljuk, hogy vérnyomást mérjenek, hanem az, hogy adatbázist gyűjtsenek a gyógyszergyártóknak.
A világhálón pedig nincsenek titkok. Sok számítógép használó még mindig nincs tisztában azzal, hogy a felkeresett weboldalak jó része követi a mozgását: meddig marad, mit néz meg, mit tölt le. Ezt nem árt észben tartani annak, aki nem szeretné, ha mások tudnák, milyen oldalakat látogat.
Még a legegyszerűbb napi tevékenységeinket is nyilvántartják, és bármikor megtalálhatnak velük. Egyik kedvenc történetem egy politikai párharc esete Kaliforniában, ahol egy jelölt a konzervatív családi értékek képviselőjének állította be magát. Az ellenfele besétált a helyi videokölcsönzőbe, adott 100 dollárt az ott dolgozó embernek és megkapta a listát arról, hogy milyen filmeket vett ki a jelölt családja. Hát nem csak Walt Disneyt. Kiszivárogtatta a listát a sajtónak, és ezzel már a voksolás előtt eldőlt a választás.
Mi vár ránk a jövőben? több vagy keveset titkot őrizhetünk meg?
Kevesebbet. Az állampolgároknak napról napra kevesebb titkuk lehet. A világ veszélyes hellyé vált, és egyre nehezebb megőrizni a biztonságot. A bűnözők is használják az elérhető technikai eszközöket. Ha azt akarjuk, hogy a kormányzat kapja el az e-mailező vagy mobiltelefonáló terroristákat, akkor engedélyeznünk kell a kommunikáció ellenőrzését.
Sokan vannak, akik ádázul harcolnak azért, hogy kizárólag bírói végzéssel lehessen monitorozni az adatforgalmat, de minden erőfeszítés dacára, hogy legalább valamelyest megmaradjon a magánélet szentsége, végső soron ennek a feláldozásával kell fizetnünk a nemzetbiztonságért.
Sehogyan sem tudunk megmenekülni a leskelődő szemektől?
A magántitok végül is eltűnik a digitális forradalomban. Olyan világban élünk, ahol ugrásszerű a technikai fejlődés. Egy évtizeden belül a személyi számítógépeken fogjuk végezni a napi tevékenységeink nagy részét... adófizetés, szavazás, bevásárlás, szórakozás... a videót és a CD-t felváltja a filmek és zenék letöltése... és az ezekhez kapcsolódó személyes információkat műholdak és kábelek továbbítják. Naivitás volna azt hinni, hogy mindezek az adatok száz százalékos biztonsággal megvédhetők.
Hogyan készüljünk fel a magánélet megszűnésére?
Gondoskodnunk kell arról, hogy a titkok megszűnése kétoldalú legyen – ne csak a leskelődők tudhassanak meg többet rólunk, hanem mi is róluk. Ha egy szupermarket vagy klinika kiárusítja a személyes adatainkat, tudjuk meg, hogy kinek adta el. Ha egy weboldal azt tervezi, hogy figyelni fogja minden lépésünket, akkor ezt közölje velünk, amint oda kattintunk.
Sötét kilátások. Sehol egy reménysugár?
A magántitok megszűnésének lehetnek olyan csodás mellékhatásai, amelyekről nem is álmodunk. Például egy erkölcsösebb társadalom. Ha jobban szem előtt leszünk, előnyösen változhat a viselkedésünk közösségi méretekben. Gondoljunk bele... ha az egész város tudni fogja, hogy pikáns képeket nézegetünk az interneten, talán lemondunk róla és inkább elolvasunk egy jó könyvet.
A Digitális erőd a legjobb és a legéletszerűbb techno-thriller az utóbbi évekből. Dan Brown élénk színekkel festi meg az olvasónak a szürke zónát, amely a személyes szabadság és a nemzetbiztonság értékei között terül el. Az érdekfeszítően izgalmas sztori kapcsán felmerül a kérdés, hogy ki is az igazi terrorista és valójában ki védelmezi a szabadságot.
~ MIDWEST BOOK REVIEW
Az információs korszak terrorizmusa adja a témáját Brown találékony bemutatkozó thrillerének, amelyben virtuális támadás éri a Nemzetbiztonsági Ügynökség szupertitkos számítógépét, a TRANSLTR-t. Bár a TRANSLTR arra épült, hogy a terroristák elekronikus levelezését figyelje és megfejtse, titokban az állampolgárok e-mailjeit is ellenőrzik vele. Ez az illegális tevékenység arra indítja
az NSA egykori programozóját, Ensei Tankadót, hogy a Digitális erőd elnevezésű, feltörhetetlen kódot író algoritmussal megbénítsa a számítógép működését. Tankado ezután azzal a követeléssel áll elő, hogy az NSA hozza nyilvánosságra a TRANSLTR létezését, ellenkező esetben egy aukción a legmagasabb licit tulajdonosának juttatja a Digitális erődöt. Brown ügyesen teszi meg az ironikus, agyafúrt Tankadót (aki az első fejezetben meghal) a regény legérdekesebb figurájának és igazi főhősének, amikor a programozó holtában is kicselezi ellenfeleit és egy egyszerű, de nagyszerű megoldást szegez szembe velük, miközben ők valami bonyolultra számítanak. Kedvenc mondása -- "De ki őrzi az őrzőket?" – erkölcsi ellentétben áll az NSA ügynökök önhitt állításával, hogy ők jobban tudják, mi szolgálja Amerika érdekét... A lendületes és logikusan végigvezetett történetben Brownnak kellőképp sikerül elmosnia a határokat jó és rossz között ahhoz, hogy a hazafiak és a paranoiások egyformán élvezhessék a regényt.
~ PUBLISHERS WEEKLY
Dan Brown nevét egy olvasó sem fogja elfelejteni! Brown méltán hasonlítható Tom Clancyhez, aki hitelesen írt a olyan szervezetekről, mint a CIA és az FBI, míg Brown a titkos Nemzetbiztonsági Ügynökséget mutatja be mesterien a Digitális erődben. Dan Brown erőteljes és emlékezetes regényt alkotott, amelyben több intrika, titkos hadművelet, csavar és fordulat található, mint az NSA földalatti bunkereiben. Már nemcsak Tom Clancyt tisztelhetjük a hírszerzés világát leleplező irodalom bajnokaként: Dan Brown teljesítménye az övével vetekszik és mostantól egy lapon kell emlegetnünk vele. A Digitális erőd ijesztően életszerű, amelyben magas hőfokon izzik becsület és becstelenség, szenvedély és meggyőződés, élet és halál, hazaszeretet, hogy valamennyi olvasó mélyen átélhesse a végső tanulságot: a jó és a rossz összetett egyszerűségét s a szeretet hatalmát, amelyből reményt meríthetünk.
~ DON ULSCH, ÜGYVEZETŐ IGAZGATÓ, THE NATIONAL SECURITY INSTITUTE
Az izgalmas thriller egyik helyszíne a Nemzetbiztonsági Ügynökség (NSA); a másik Sevilla, ahol a hős, az NSA elbocsátott egykori munkatársa holtan esik össze -- feltehetően egy szívroham következtében -- a regény első oldalán. Ám holtában is dramaturgiai főszereplő marad az általa írt számítógépes program képében. A Digitális erőd feltörhetetlen kódokat tud alkotni, amelyekkel szemben tehetetlennek bizonyulna az NSA kódfejtő szuperszámítógépe, a TRANSLTR, de a néhai programozó bevésette a gyűrűjébe a belépési kódot. A gyűrű utáni hajsza mozgatja a cselekményt. Az NSA kriptológus főnöke, Trevor Strathmore elküldi Dave Becker nyelvészt a gyűrűért, miközben ő és Becker szerelme, a kódfejtő Susan Fletcher a probléma megoldásán dolgozik. Sevillában egymást érik a feszült üldözési jelenetek; ezalatt drámai események játszódnak le az NSA központjában. Dan Brown elkápráztatja a kiberagyú olvasókat a gyilkosságok, robbanások, rejtélyek és csavarok tűzijátékával.
~ BOOKLIST
Friss és ütős bemutatkozó thriller Dan Browntól, aki angolt tanít a Phillips Exeter Academyn New Hampshire-ben. Minden olvasótípus élvezni fogja – kivált azok, aki értenek valamelyest a számítógépekhez és az olyan titkosító szoftverekhez, mint a PGP (Pretty Good Privacy). "Az NSA, hogy teljessé tegye a porhintést, vadul lobbizott az új számítógépes titkosítószoftverek ellen, azt állítva, hogy tehetetlen velük szemben, és így az igazságszolgáltatás nem tudja elkapni, és vád alá helyezni a bűnözőket. A polgárjogi csoportok ujjongtak, és tovább küzdöttek azért, hogy az NSA ne olvashassa el a leveleiket. A titkosító szoftver folytatta diadalútját. Az NSA csatát vesztett -- pontosan úgy, ahogy eltervezte” – írja Brown. A Digitális erődben az NSA, azaz a Nemzetbiztonsági Ügynökség csodafegyvere egy hatalmas, sok milliárd dolláros számítógép, a TRANSLTR, amely másodpercek alatt töri fel a kódokat. A bajok ott kezdődnek, amikor egy renegát tudós előáll egy megfejthetetlen kóddal, a Digitális erőddel, és azzal fenyegetőzik, hogy felteszi az internetre. A szakdumák mellett van néhány izgalmas figura, köztük egy nyelvész professzor, aki kémként is helyt áll.
~ AMAZON.COM, Thrillers Editor’s RECOMMENDED BOOK, 02/01/98
Gondolatébresztő és aktuális techno-thriller, amely mindenkit lázba hoz, aki drótpostát használ vagy szörfözik a világhálón. Dan Brown meglepetéssel szolgál: egy magával ragadó történettel a kibertér világából, amely azt a kényes kérdést feszegeti, hogy hol a határ az emberek védelme és ellenőrzése között.
~ JOHN J. NANCE, A HALOTT ZSENI BOSSZÚJA, A MEDÚZA-EFFEKTUS ÉS AZ UTOLSÓ TÚSZ SZERZŐJE
Egy techno-thriller, ami egyszerre izgalmas és valósághű --ha Dan Brown hideglelős története még ennél is realistább volna, a falhoz vágná az olvasóját.
~ DAVID POGUE, MACWORLD MAGAZINE
részletek
Megjegyzés
A Delta Force, a Nemzeti Felderítő Hivatal és az Űrhatár Alapítvány valódi szervezetek. A regényben szereplő összes technológia létezik.
Ha e felfedezés igazolást nyer, akkor a világegyetemről szóló tudományos ismeretek egyik legelképesztőbbikének jutunk birtokába. Következményei az elképzelhető legdöbbenetesebbek és legmesszebb hatóak. Miközben legrégebbi kérdéseinkre ígér válaszokat, még alapvetőbbek feltételét teszi szükségessé.
Bill Clinton elnök egy 1997. augusztus 7-én, az ALH84001 néven ismert felfedezést követően tartott sajtótájékoztatón.
1
A Capitol Hill szomszédságában álló Toulos étterem étlapján olyan politikailag kevéssé korrekt ételek találhatók, mint a szopós borjú vagy a ló-carpaccio, melytől ironikus felhangot kap az a tény, hogy a washingtoni hatalmasok szívesen tartják ehelyütt munkareggelijeiket. A Toulos ezen a reggelen is tele volt, evőeszközök csörömpölése, kávégépek sziszegése és mobiltelefonon folytatott társalgások olvadtak össze a megszokott kakofóniába.
A főpincér épp a reggeli Bloody Maryjébe kortyolt lopva, amikor a nő belépett. Begyakorolt mosollyal fordult hozzá.
– Jó reggelt – mondta. – Miben segíthetek?
Vonzó nő volt, a harmincas évei közepén járt, szürke, pliszés flanel nadrágot, konzervatív, lapos sarkú cipőt és csontszínű Laura Ashley-blúzt viselt. Egyenesen tartotta magát – az állát picit felszegte –, nem arrogánsan, de energikusan. Világosbarna haját a legnépszerűbb washingtoni frizurába rendezte – a „bemondónő”-be –, dúsan omlott alá a hajzuhatag, a válla fölött begöndörödött… elég hosszú volt ahhoz, hogy szexi legyen, de elég rövid, hogy az ember azt gyanítsa, viselője okosabb nála.
– Kicsit elkéstem – mondta a nő, természetes hangon. – Sexton szenátorral van találkozóm.
A főpincéren nem várt izgalom futott végig. Sedgewick Sexton szenátor. A szenátor törzsvendég volt, és jelenleg az egyik legismertebb ember az országban. Miután az előző héten tizenkét republikánus küldöttkongresszuson söpörte be az első helyet, gyakorlatilag biztosra lehetett venni, hogy ő lesz pártja elnökjelöltje. Sokak szerint a szenátor a következő ősszel kitűnő esélyekkel száll majd harcba a minden oldalról támadott elnökkel. Az utóbbi időben úgy tűnt, mintha Sexton arca lenne látható minden hetilap címoldalán, mintha az ő szlogenjével lenne kitapétázva egész Amerika: „Vége a költekezésnek! Tegyünk rendet!”
– Sexton szenátor a bokszában ül – mondta a főpincér. – Ön pedig?
– Rachel Sexton. A lánya.
Milyen buta vagyok, gondolta a pincér. Pedig egész nyilvánvaló volt a hasonlóság. A nőnek is olyan átható pillantása volt, mint a szenátornak, és ugyanolyan előkelően viselkedett – a kikezdhetetlen nemesség kifinomult magabiztosságával. A szenátor klasszikus charme-ja láthatóan nem veszett el a következő generáció számára sem, bár az az elegancia és alázat, amellyel Rachel Sexton viselte ezt az áldást, apjának is előnyére vált volna.
– Isten hozta, Ms. Sexton.
Miközben a főpincér végigkísérte a szenátor lányát a termen, úgy érezte, vesszőfutáson esnek át, ahogy a férfiszemek követték őket, diszkréten vagy éppen minden diszkréció nélkül. Kevés nő járt a Toulosba, és még kevesebb olyan, aki úgy nézett volna ki, mint Rachel Sexton.
– Jó alakja van – suttogta az egyik vendég. – Sexton már talált magának egy új feleséget?
– Ez a lánya, te barom – felelte a társa.
Az első kuncogni kezdett.
– Sextont ismerve, valószínűleg még így is megdugná.
Amikor Rachel odaért apja asztalához, a szenátor éppen egy közelmúltbeli sikerét ecsetelte hangosan a mobiltelefonjába. Csak annyi időre nézett fel Rachelre, hogy megkopogtathassa Cartier-jét, jelezve, hogy a lánya elkésett.
Én is rég láttalak, gondolta Rachel.
Az apja első keresztneve Thomas volt, bár már régóta csak a középső nevét használta. Rachelnek az volt a gyanúja, hogy csupán az alliteráció kedvéért. Sedgewick Sexton szenátor. A férfi ezüsthajú, aranyszájú Homo politicus volt, akit a szappanoperák doktorainak jóképűségével áldott meg az ég, és ez szerepjátszó tehetségének fényében helyénvalónak is látszott.
– Rachel! – A szenátor becsukta a telefont, és felállt, hogy arcon csókolja a lányát.
– Szia, apa. – Rachel nem viszonozta a csókot.
– Kimerültnek tűnsz.
Kezdődik, gondolta Rachel.
– Megkaptam az üzeneted. Mi van?
– Nem hívhatom meg a lányomat reggelizni?
Rachel már rég megtanulta, hogy apja ritkán keresi a társaságát, hacsak nincs erre valami rejtett indoka.
Sexton ivott egy kortyot a kávéjából.
– Szóval, hogy vagy mindig?
– Sok a dolgom. Látom, jól megy a kampány.
– Jaj, ne beszéljünk a munkáról. – Sexton közelebb hajolt, lehalkította a hangját. – Mi van azzal a pasassal a Külügyminisztériumban, akivel összehoztalak?
Rachel kifújta a levegőt, és megállta, hogy az órájára nézzen. – Apu, tényleg nem volt még időm, hogy felhívjam. És jó lenne, ha nem próbálnál állandóan…
– Időt kell kerítened a fontos dolgokra, Rachel. Szeretet nélkül semmi másnak sincs értelme.
Egy sor lehetséges válasz jutott azonnal Rachel eszébe, de inkább a hallgatást választotta. Nem volt nehéz felnőttként viselkednie, ha apjával akadt dolga.
– Apa, látni akartál. Azt mondtad, fontos – jegyezte meg Rachel.
– Az is – felelte az apja, és figyelmesen nézte őt.
Rachel érezte, hogy a védvonalai lassan összeomlanak az apja tekintete alatt, és magában átkozta a férfi hatalmát. A szenátor tehetsége a szemében rejlett, és Rachel hajlott rá, hogy elhiggye, ez a tehetség még a Fehér Házba is bejuttatja. Ezek a szemek a kellő pillanatban könnyel teltek meg, hogy egy másodperc múlva kitisztuljanak, és egy szenvedélyes lélek tükreként ragyogjanak, a bizalom kötelékét ajánlva a velük szemben állónak. Az egész a bizalomról szól, mondta mindig az apja. A szenátor ugyan már több éve elvesztette Rachel bizalmát, de gyors ütemben nyerte el az országét.
– Van egy ajánlatom – mondta Sexton szenátor.
– Hadd találjam ki – válaszolta Rachel, és igyekezett megerősíteni a helyzetét. – Valami befolyásos elvált ember, aki fiatal feleséget keres?
– Ne áltasd magad, drágám. Már nem vagy olyan fiatal.
Rachel úgy érezte, összemegy, mint a legtöbbször, ha az apjával találkozott.
– Mentőövet akarok dobni neked – mondta a férfi.
– Nem tudok róla, hogy fuldokolnék.
– Te nem is. Az elnök fuldoklik. El kellene hagynod a hajót, mielőtt túl késő lesz.
– Nem beszéltük már meg ezt egyszer?
– Gondolj a jövődre, Rachel. Dolgozhatnál nekem.
– Remélem, nem ezért hívtál ide.
A szenátor nyugalmának mázán apró repedés támadt.
– Rachel, nem érted, hogy az, hogy neki dolgozol, rossz fényt vet rám? És a kampányomra.
Rachel felsóhajtott. Ezen már végigmentek egyszer az apjával.
– Apa, nem az elnöknek dolgozom. Nem is találkoztam még az elnökkel. Fairfaxben dolgozom, az isten szerelmére!
– A politika a látszatokról szól, Rachel. Úgy néz ki, mintha az elnöknek dolgoznál.
Rachel lassan kifújta a levegőt, igyekezett megőrizni az önuralmát.
– Nagyon keményen dolgoztam ezért az állásért, apa. Nem fogom otthagyni.
A szenátor szeme összeszűkült.
– Tudod, néha az önzésed…
– Sexton szenátor úr? – Egy újságíró tűnt elő meg a semmiből.
Sexton azonnal meglágyult. Rachel felnyögött, és kivett egy croissant-t a kosárból.
– Ralph Sneeden – mondta a riporter. – Washington Post. Feltehetek néhány kérdést?
A szenátor mosolyogva törölgette a száját a szalvétával.
– Részemről a szerencse, Ralph. Csak legyen gyors. Nem szeretném, ha kihűlne a kávém.
Az újságíró végszóra nevetett.
– Természetesen. – Előhúzott és bekapcsolt egy minidiktafont.
– Szenátor úr, a televíziós kampányában olyan törvényeket sürget, melyek ugyanazon a munkahelyen egyenlő fizetést biztosítanának mindkét nemnek… illetve adókedvezményeket a friss családosoknak. Mondana valamit az elképzelés indokairól?
– Persze. Egyszerűen rajongok az erős nőkért és az erős családokért.
Rachel kis híján megfulladt a félrenyelt croissant-tól.
– Ami a családokat illeti – folytatta a riporter –, ön sokat beszél az oktatásról. Nagy vitát kiváltó költségvetési megszorításokat javasolt, hogy több pénz jusson az iskoláknak.
– Meggyőződésem, hogy a jövőnk a gyermekeink.
Rachel nem akarta elhinni, hogy az apja odáig süllyedt, hogy popszámokat idézzen.
– És végül – mondta az újságíró –, ön hatalmasat lépett előre a népszerűségi statisztikákban az elmúlt hetekben. Az elnöknek van aggódnivalója. Mit gondol erről a sikerről?
– Azt gondolom, hogy ennek a bizalomhoz van köze. Az amerikaiak kezdik belátni, hogy az elnökre nem bízhatók rá azok a nehéz döntések, amelyek előtt az ország áll. A kormányzat féktelen költekezése egyre mélyebb adósságba taszítja az országot, az amerikaiak pedig lassan rájönnek, hogy véget kell vetnünk a költekezésnek, és rendet kell tennünk végre.
Rachel számára a megváltást apja retorikájától a táskájában megszólaló személyhívó jelentette. Az éles elektronikus zaj más körülmények közt kellemetlen lett volna, ám most szinte zene volt a fülének.
A szenátor méltatlankodva meredt rá, amiért félbeszakították.
Rachel előhalászta a táskájából a személyhívót, és beütött öt számot, bizonyítandó, hogy valóban ő tartja a kezében a készüléket. A sípolás abbamaradt, az LCD pedig villogni kezdett. Tizenöt másodperc múlva kódolt üzenetet fog kapni.
Sneeden a szenátorra vigyorgott.
– A lánya láthatóan elfoglalt ember. Jó dolog látni, hogy mégis találnak időt rá, hogy együtt reggelizzenek.
– Mint mondtam, első a család.
Sneeden bólintott, majd megkeményedett a pillantása.
– Megkérdezhetem, hogy ön és a lánya hogyan egyeztetik össze a szembenálló érdekeiket?
– Szembenálló? – Sexton szenátor ártatlan értetlenséggel hajtotta oldalra a fejét. – Mire gondol?
Rachel felpillantott, grimaszolva nézte apja mutatványát. Tudta jól, mire megy ki az egész. Rohadt újságírók, gondolta. Minden másodikat a pártok fizetik. A riporter kérdését a szakma grépfrútnak hívta: egy látszólag kemény kérdés, amely valójában előre megírt szívesség a szenátornak – magas labda, amelyet bárhova leüthet, miközben egy sor dogot tisztába tehet.
– Nos… – köhécselt az újságíró, és úgy tett, mint akinek kínos feltennie a kérdést. – Arra gondolok, hogy a lánya az ön ellenfelének dolgozik.
Sexton kacagni kezdett, azonnal hatástalanítva a kérdést.
– Először is, Ralph, az elnök és én nem vagyunk ellenfelek. Mindketten hazafiak vagyunk, és mindössze arról van szó, hogy más elképzeléseink vannak arról, miként lehetne az országot, amelyet szeretünk, működtetni.
A riporter ragyogott. Megvolt az alcím.
– És másodszor?
– Másodszor, a lányomat nem az elnök alkalmazza, hanem a hírszerzés. Jelentéseket állít össze a Fehér Ház számára. Elég alacsony beosztás. – Elhallgatott, és Rachelre pillantott. – Sőt, még csak nem is találkoztál az elnökkel, ugye, drágám?
Rachel izzó szemekkel meredt rá.
Megszólalt a csipogó, Rachel pedig az LCD-n megjelenő üzenetre pillantott.
– AZNAL JELZEN NFH IGNÁL. –
Gyorsan lefordította magában a rövidített szöveget, és elfintorodott. Váratlan üzenet volt, és szinte biztos, hogy rosszat jelent. De legalább van mire hivatkoznia, hogy távozhasson.
– Uraim – mondta. – A szívem szakad meg, de el kell mennem. Várnak a munkahelyemen.
– Ms. Sexton – szólalt meg gyorsan az újságíró –, mielőtt elmegy, tudná esetleg kommentálni azokat a pletykákat, melyek szerint ön kezdeményezte ezt a találkozót, hogy megvitassák annak lehetőségét, hogy otthagyja jelenlegi állását, és az apja választási kampányában dolgozzon?
Rachel úgy érezte magát, mint akit forró kávéval öntöttek arcon. Teljesen felkészületlenül érte a kérdés. Apjára pillantott, és gúnyos mosolyából megértette, hogy a kérdés meg volt beszélve. Legszívesebben átmászott volna az asztalon, hogy beledöfjön egy villát.
A riporter az arcába nyomta a diktafont.
– Miss Sexton?
Rachel az újságíró szemébe nézett.
– Ralph, vagy ki a franc maga, figyeljen jól: nem áll szándékomban otthagyni az állásomat, hogy Sexton szenátornak dolgozzam, és ha bármi ennek ellentmondót közöl le, cipőkanálra lesz szüksége, hogy kiszedje ezt a magnót a seggéből.
A riporter szeme elkerekedett. Kikapcsolta a diktafont, elnyomott egy vigyort.
– Köszönöm mindkettejüknek. – Azzal eltűnt.
Rachel azonnal megbánta a kirohanást. Apja vérmérsékletét örökölte, és ezt gyűlölte magában.
Bravó, Rachel. Gratulálok.
Apja rosszallóan meredt rá.
– Tanulhatnál egy kis önuralmat.
Rachel elkezdte összeszedni a dolgait.
– Vége a találkozónak.
A szenátor azonban láthatóan amúgy is végzett vele. Elővette a mobilját, hogy telefonáljon.
– Szia, édesem. Majd valamikor ugorj be az irodába. És házasodj már meg, az isten szerelmére. Harminchárom éves vagy.
– Harmincnégy – csattant fel Rachel. – A titkárnőd küldött is képeslapot.
Sexton szomorúan csettintett. – Harmincnégy. Már majdnem vénlány. Tudod, harmincnégy éves koromra én már…
– Elvetted anyát és megdugtad a szomszédasszonyt? – Hangosabbra sikeredett, mint ahogyan Rachel szerette volna, a hangja ott kongott a rosszkor támadt csendben. A közeli asztaloknál ülők odanéztek.
Sexton szenátor tekintete egy szempillantás alatt megfagyott, két jégkristály fúródott Rachel szemébe.
– Vigyázzon magára, ifjú hölgy.
Rachel elindult az ajtó felé. Nem, maga vigyázzon magára, szenátor.
2
Három férfi ült csendben a viharálló ThermaTech sátorban. Jeges szél tépázta menedéküket, azzal fenyegetve, hogy leszakítja a cövekekről. Egyik férfit sem dúlta fel a vihar, mindnyájan éltek már át ennél sokkal fenyegetőbb helyzeteket.
A sátruk hófehér volt, egy sekély mélyedésben verték fel, hogy ne legyen szem előtt. Hírközlési eszközeik, járműveik és fegyvereik mind a legkorszerűbbek voltak. A csoport vezetőjének fedőneve Delta Egy volt. Izmos és ruganyos férfi, a szeme olyan vigasztalan, mint a táj, amelyen állomásoztak.
Élesen sípolt Delta Egy katonai kronométere. A hang tökéletesen egybecsengett a másik két férfi karórája által kibocsátott hanggal.
Eltelt egy újabb félóra.
Eljött az idő. Ismét.
Delta Egy elgondolkodva lépett ki a sötétbe, a tomboló szélbe. Infravörös látcsövével végigpásztázott a holdsütötte látóhatáron. Mint mindig, most is az építményre koncentrált. A kopár terepen emelkedő hatalmas és valószerűtlen épület ezer méterrel arrébb állt. Csapatával tíz napja figyelték, mióta felépült. Delta Egy teljesen biztos volt benne, hogy ami odabent van, az megváltoztatja majd a világot. A védelme már követelt emberéleteket.
Jelenleg semmi mozgás nem volt látható az építmény körül.
Az igazán érdekes azonban az volt, mi történik odabent.
Delta Egy visszament a sátorba, és azt mondta a másik két katonának:
– Ideje repülni egyet.
A két másik férfi bólintott. A magasabbik, Delta Kettő, felhajtotta egy laptop tetejét, és bekapcsolta. Elhelyezkedett a képernyő előtt, kezét egy joysticken nyugtatta, majd aprót rántott rajta. Ezer méterrel odébb, az épület mélyén, egy szúnyogméretű kémrobot vette a jelet, és életre kelt.
3
Rachel Sexton még akkor is füstölgött magában, amikor fehér Integrájával már a leesburgi autópályán hajtott. A Falls Church-i dombokon csupasz juharfák meredeztek robusztusan a márciusi égbolt ropogósan tiszta háttere előtt, de a békés táj sem enyhítette Rachel dühét. A közelmúltbeli előretörés a népszerűségi listán megajándékozhatta volna az apját egy kis magabiztos jóindulattal, ám szemlátomást csak az önhittségét táplálta.
Álnoksága azért is fájt különösen Rachelnek, mert ő volt az egyetlen élő közeli rokona. Anyja három évvel azelőtt halt meg, a veszteség még mindig megforgatta a tőrt a szívében. Rachel egyetlen vigasza az volt, hogy a halál talán ironikus megváltást jelentett az anyjának, amikor megszabadította abból a vigasztalan helyzetből, amelyet a szenátorral való nyomorúságos házassága jelentett.
Ismét megszólalt a személyhívója, visszarángatva őt a jelenbe. Az üzenet ugyanaz volt.
– AZNAL JELZEN NFH IGNÁL. –
Azonnal jelentkezzen az NFH igazgatójánál. Felsóhajtott. Megyek már, az isten szerelmére!
Egyre növekvő bizonytalansággal hajtott le a megszokott kijáraton, fordult be a Magánút!-feliratú bekötőútra, és állt meg a fegyveres őrbódé előtt. A Leesburg Highway 14225 olyan cím, amelyről csak nagyon kevesen tudnak az országban.
Amíg az őr a kocsiját ellenőrizte lehallgató eszköz után kutatva, Rachel a park mélyén elterülő monstrumot bámulta. A kilencvenháromezer négyzetméteres komplexum méltóságteljesen terpeszkedett a Washington-közeli, Virginia állambeli Fairfaxben található harmincöt hektáros erdős ingatlanon. A homlokzatot tükörüveg borította, amelyben megduplázódott az amúgy is lélegzetelállító számú műholdvevő tányér, antenna és radar.
Két perccel később Rachel már kiszállt a kocsijából, átvágott a tip-top kis téren, és ott állt a főbejárat előtt, amelyen faragott gránitjelvény hirdette, hogy:
NEMZETI FELDERÍTŐ HIVATAL
A golyóálló üvegből készült forgóajtó mellett álló két fegyveres tengerészgyalogos mereven előre meredt, amikor Rachel elment köztük. Ugyanaz volt az érzése, mint mindig, ha áthaladt ezen az ajtón… mintha egy alvó óriás gyomrába lépne.
A boltozatos előtérben Rachel inkább csak érezte, mint hallotta a körülötte mindenfelé folyó halk beszélgetéseket, mintha a szavak a fenti irodákból szűrődtek volna ki. Hatalmas mozaik hirdette az NFH irányelveit:
AZ EGYESÜLT ÁLLAMOK HÍRSZERZÉSÉNEK VEZETŐ SZEREPÉÉRT A VILÁGON, BÉKÉBEN ÉS HÁBORÚBAN
A falakat nagy fotók borították – rakétakilövésekről, tengeralattjárók felavatásáról, lehallgató létesítményekről –, olyan kiemelkedő eredmények dokumentumai, amelyeket csak e falak közt ünnepelhettek.
Mint mindig, Rachel most is úgy érezte, a külvilág problémái eltűnnek mögötte. Az árnyak világába lépett be. Olyan világba, ahová a problémák tehervonatok módjára gördültek be, és ahol a megoldásokat szinte egy pisszenés nélkül osztották ki.
Miközben az utolsó ellenőrzőpont felé tartott, Rachel azon töprengett, milyenfajta problémának köszönheti, hogy a személyhívója az elmúlt fél órában kétszer is megszólalt.
– Jó napot, Ms. Sexton – mosolygott rá az őr, amikor odaért az acélajtóhoz.
Rachel visszamosolygott rá, miközben az őr egy apró tampont nyújtott felé.
– Tudja, mi az eljárás – mondta.
Rachel elvette a légmentesen csomagolt tampont, és eltávolította a műanyag borítást. Aztán a szájába vette, mint egy hőmérőt. Két másodpercig tartotta a nyelve alatt. Aztán előrehajolt, és hagyta, hogy az őr kivegye. Az őr egy nyílásba helyezte a nedves tampont. A gépnek négy másodpercébe telt, hogy azonosítsa a Rachel nyálában lévő DNS-t. Ekkor egy monitor életre kelt, rajta Rachel fényképe és azonosítója jelent meg.
Az őr rákacsintott.
– Úgy néz ki, ön még mindig ön. – Kivette a használt tampont a gépből, és bedobta egy nyílásba, ahol az azonnal elégett. – A legjobbakat. – Megnyomott egy gombot, és a hatalmas acélajtó feltárult.
Ahogy Rachel egyre mélyebbre haladt a forgalmas folyosók labirintusában, megdöbbenve tapasztalta, hogy még hat év után is megrettentik e tevékenység kolosszális méretei. Az ügynökségnek hat további bázisa volt, több mint tízezer alkalmazottja, és tízmilliárd dollárt meghaladó éves költségvetése.
Az NFH a legnagyobb titokban csúcsszínvonalú kémtechnikai arzenált épített ki és tartott fenn: az egész világon működő lehallgatórendszereket, kémműholdakat, távközlési eszközökbe épített titkos átjátszóchipeket; még egy globális tengeri felderítő hálózatuk is volt, a Klasszikus Varázsló, egy, a tengerfenéken elhelyezett, 1546 mikrofonból álló titkos hálózat, amellyel a bolygón lévő összes hajó mozgását nyomon lehetett követni.
Az NFH eszközei nemcsak az USA katonai konfliktusokban való győzedelmeskedéséhez járultak hozzá, hanem békeidőben is elláttak adatokkal olyan szervezeteket, mint a CIA, a Nemzetbiztonsági Hivatal és a Hadügyminisztérium, segítettek a terrorcselekmények megelőzésében és a környezetrombolás felderítésében, illetve adatokkal járultak hozzá ahhoz, hogy a politikusok számtalan kérdésben felkészült döntést hozhassanak.
Rachel „szortírozó”-ként dolgozott itt. A szortírozás, vagyis az adatmennyiség csökkentése során bonyolult jelentéseket kellett elemezni, lényegüket pedig tömör, egyoldalas összegzésekbe foglalni. Rachelről kiderült, hogy ösztönös tehetsége van a feladathoz. Na ja, gondolta, hány éven át kellett apám dumája mögött felfedeznem az igazságot?!
Rachel az NFH vezető szortírozója lett, a Fehér Ház hírszerzési összekötője. Az ő feladata volt átrostálni az NFH napi hírszerzési jelentéseit, és eldönteni, mi érdekes az elnök számára, majd egy oldalban összefoglalni ezeket a jelentéseket, és elküldeni az elnök nemzetbiztonsági tanácsadójának. Az NFH belső szlengje szerint Rachel Sexton „készterméket gyártott, és kiszolgálta az ügyfelet”.
Bár nehéz munka volt, és állandó túlórákkal járt, a posztot elismerésnek tekintette, valaminek, amivel bizonyíthatja függetlenségét az apjától. Sexton szenátor többször felajánlotta, hogy eltartja Rachelt, ha lemond erről az állásról, ám neki esze ágában sem volt anyagilag kiszolgáltatottja lenni egy olyan embernek, mint Sedgewick Sexton. Anyja volt rá a bizonyíték, mi történik, ha egy ilyen ember kezében túl sok kártya van.
Rachel személyhívójának hangját a márvánnyal borított folyosó még jobban felerősítette.
Már megint? Nem is vette a fáradságot, hogy megnézze az üzenetet.
Azon töprengett, mi az ördög mehet itt, miközben beszállt a liftbe, amely felrepíttette a legfelső emeletre.
4
Az NFH igazgatóját átlagos külleműnek mondani is túlzás lett volna. William Pickering apró termetű volt, sápatag, az arca feledhető, a feje kopasz, a szeme pedig barna, mely, annak ellenére, hogy az ország legnagyobb titkaiba látott bele, olyan kifejező volt, mint két pocsolya. Ennek ellenére, azok számára, akikkel együtt dolgozott, Pickering toronymagas jelenség volt. Visszafogott személyiségéről és földhözragadt filozófiájáról legendák keringtek az NFH-ben. Csendes szorgalmának és egyszerű fekete öltönyökből álló ruhatárának köszönhette becenevét: „A Kvéker”. A Kvékernek e briliáns stratéga és a hatékonyság megtestesülése világában a dolgok egyedülálló olajozottsággal zajlottak. A jelmondata az volt: „Tudd meg, mi az igazság. Cselekedj annak fényében.”
Amikor Rachel belépett az irodájába, az igazgató éppen telefonált. Rachel mindig meglepődött rajta: William Pickering egyáltalán nem úgy nézett ki, mint akinek elég hatalom van a kezében ahhoz, hogy bármikor felkeltse az elnököt.
Pickering letette a telefont, és beljebb invitálta Rachelt .
– Foglaljon helyet Sexton ügynök. – A hangja fémesen nyers volt.
– Köszönöm, uram – ült le Rachel.
Bár a legtöbben kényelmetlenül érezték magukat William Pickering Blunt nyers modorától, Rachel a kezdetektől szimpatikusnak találta őt. Ez a férfi tökéletes ellentéte volt az apjának… testileg jelentéktelen, a legkevésbé sem karizmatikus, és miközben önzetlen hazaszeretettel végezte dolgát, kerülte a reflektorfényt, amelyet apja oly igen szeretett.
Pickering levette a szemüvegét, és Rachel szemébe nézett.
– Sexton ügynök, az elnök fél órája felhívott. Magával kapcsolatban.
Rachel mocorogni kezdett a helyén. Pickeringről tudni lehetett, hogy azonnal a tárgyra tér. Nem semmi felütés, gondolta.
– Remélem, nem valamelyik jelentésemmel van baj.
– Ellenkezőleg. Azt mondta, a Fehér Ház nagyon meg van elégedve a munkájával.
Rachel csendben kifújta a visszatartott levegőt.
– Akkor mit akart?
– Találkozni magával. Személyesen. Azonnal.
Rachel még nyugtalanabb lett.
– Személyesen találkozni velem? Milyen ügyben?
– Ez bizony marha jó kérdés. De az elnök nekem nem árulja el.
Rachel most már végképp nem értett semmit. Információkat visszatartani az NFH igazgatójától semmivel sem kisebb jelentőségű annál, mint vatikáni titkokat rejtegetni a pápa elől. A hírszerzők közt az a mondás járta, hogy ha William Pickering valamiről nem tud, az nem is történt meg.
Pickering felállt és az ablakhoz lépett.
– Arra kért, azonnal keressem meg magát és küldjem el hozzá.
– Most rögtön?
– Küldött járművet. Kint várakozik.
Rachel elkomorodott. Az elnök kérése már önmagában véve is nyugtalanító volt, őt mégis inkább Pickering arckifejezése aggasztotta.
– Önnek nyilvánvalóan fenntartásai vannak.
– Már hogy a pokolba ne lennének! – Pickering, tőle teljesen szokatlan módon, indulatba jött. – Az elnök időzítése annyira átlátszó, hogy az ember azt hinné, zöldfülűvel van dolga. Maga annak az embernek a lánya, aki jelenleg az ő választási ellenfele, erre személyes találkozót kezdeményez magával? Ezt a leghatározottabban helytelenítem. Az ön apja is egészen biztosan egyetértene velem.
Rachel tudta, hogy Pickeringnek igaza van – nem mintha egy pillanatig is érdekelte volna, mit gondol az apja.
– Kételkedik az elnök szándékaiban?
– Én arra tettem esküt, hogy a hírszerzés élén szolgáljam a mindenkori adminisztrációt, nem pedig arra, hogy megítéljem a Fehér Ház politikáját.
Jellegzetes Pickering-válasz, állapította meg magában Rachel. Az igazgató soha nem csinált titkot a politikusokról alkotott véleményéből, miszerint azok csupán átmeneti figurák, percemberek, akik gyorsan tovatűnnek arról a sakktábláról, ahol a hozzá hasonló „viharvert veteránok” az igazi játékosok, akik már elég régen vannak ott ahhoz, hogy a játék nagyobb összefüggéseit is megértsék. Pickering gyakran mondogatta, hogy két ciklus a Fehér Házban közel sem elég ahhoz, hogy valaki kiigazodjék a világpolitika dzsungelében.
– Lehet, hogy a kérés teljesen ártatlan – vetette fel Rachel abban a reményben, hogy az elnök nem folyamodik olcsó kampányfogásokhoz. – Talán valami kényes ügy anyagát kell szortírozni.
– Semmi esetre sem akarom az érdemeit kisebbíteni, Sexton ügynök, de a Fehér Háznak nagy számú jól képzett szortírozó áll rendelkezésére. Amennyiben a Fehér Ház belső ügyéről lenne szó, az elnöknek biztosan több esze van annál, mintsem hogy pont magával lépjen kapcsolatba. Ha pedig nem ilyen ügyről van szó, akkor végképp ne kérjen el tőlem NFH-erőforrást anélkül, hogy elárulná, mire kell neki.
Pickering az alkalmazottjairól mindig csak mint „erőforrás”-ról beszélt, mely fordulatot sokan zavarba ejtően ridegnek találták.
– Az ön apja egyre nagyobb politikai lendületre tesz szert – folytatta Pickering. – Az utóbbi időben igencsak megerősödött. A Fehér Házban már egészen biztosan idegeskednek. – Felsóhajtott. – A politika olykor kétségbe ejti az embert. Amikor az elnök titkos megbeszélésre hívja riválisának lányát, arra kell gondolnom, hogy más jár az eszében, mint a hírszerzési kivonatok.
Rachel enyhe borzongást érzett. Pickering sejtéseinek megvolt az a nyugtalanító tulajdonságuk, hogy fején találták a szöget.
– Tehát attól tart, a Fehér Ház már éppen eléggé kétségbe esett ahhoz, hogy engem is bedobjon a politikai játszmába?
Pickering egy pillanatra eltűnődött.
– Ön nem csinál különösebb titkot abból, milyen viszonya van az apjával, és szemernyi kétségem sincs afelől, hogy a kettejük közt feszülő ellentétről az elnök kampánystábjában is tudnak. Mintha valami módon fel akarnák magát használni ellene.
– Rendelkezzenek velem! – rikkantotta Rachel félig viccelődve.
Pickering mintha nem is hallotta volna. Komor pillantást vetett rá.
– Hadd figyelmeztessem, Sexton ügynök. Ha úgy érzi, az apjával való gondjai megzavarják az ítélőképességét arra nézve, hogy miként bánjon az elnökkel, nyomatékosan javaslom, utasítsa vissza az elnök kérését.
– Utasítsam vissza? –kuncogott Rachel idegesen – Az elnöknek nyilvánvalóan nem mondhatok nemet.
– Maga nem is – mondta az igazgató –, de én igen.
Szavai szinte mennydörögtek, Rachel eszébe juttatva a másik okot, amiért Pickering a Kvéker nevet kapta. Bár alacsony emberke volt, William Pickering képesnek bizonyult politikai földrengést okozni, ha át akartak nyúlni a feje fölött.
– Nyilvánvaló, miért aggaszt az egész – mondta Pickering. – Felelős vagyok és ki kell állnom a nekem dolgozó emberekért, és még a leghalványabb eshetőségét sem vagyok hajlandó szó nélkül eltűrni annak, hogy bármelyiküket is eszközként használják egy politikai játszmában.
– Mit javasol, mit tegyek?
Pickering felsóhajtott.
– Szerintem találkozzék vele. De semmilyen kötelezettséget ne vállaljon. Ha az elnök elárulja, mi a francot akar, hívjon fel. És ha az az érzésem támad, hogy politikai nyomásgyakorlásra akarja magát felhasználni, csak bízza rám, teszek róla, és egy pillanat alatt úgy szem elöl fogja téveszteni magát, mintha soha nem is találkoztak volna.
– Köszönöm, uram. – Rachel valami olyan védelmező aurát érzett meg az igazgatóban, amilyet korábban a saját apjában keresett. – Azt mondta, az elnök már küldött is autót értem?
– Majdnem. – Pickering összehúzta a szemöldökét, és kimutatott az ablakon.
Rachel bizonytalanul odalépett mellé, és abba az irányba nézett, amelybe Pickering kinyújtott ujja mutatott.
A kerek orrú MH-60G PaveHawk álló propellerrel várakozott a füvön. A világ egyik leggyorsabb helikopterén a Fehér Ház címere díszelgett. A mellette álló pilóta éppen az órájára pillantott.
Rachel hitetlenkedve fordult Pickeringhez.
– A Fehér Ház egy PaveHawkot küld, hogy a tizenöt mérföldre levő Washington D. C.-be vigyen?
– Az elnök láthatólag azt reméli, hogy maga elámul, vagy megijed. – Pickering fürkésző pillantást vetett Rachelre. – Nem szeretném, ha bármelyik is sikerülne neki.
Rachel bólintott. Álmélkodott, és meg volt ijedve.
Négy perccel később Rachel Sexton kilépett az NFH épületéből és bemászott a várakozó helikopterbe. Még be se kötötte magát, már fel is szálltak, és éles kanyarral húztak el a virginiai erdők felett. Rachel nézte az elmosódó fákat, és érezte, hogy erősebben ver a szíve. Még erősebben vert volna, ha tudja, hogy a helikopter sohasem fogja elérni a Fehér Házat.
5
Jeges szél tépázta a ThermaTech sátrat, de Delta Egy észre sem vette. Delta Hárommal együtt a társukat figyelte, aki egy sebész pontosságával mozgatta a kezében lévő joystickot. Az előttük lévő képernyő élőben mutatta a mikrobotra erősített hajszálnyi vastagságú videokameráról érkező képeket.
A tökéletes felderítőeszköz, gondolta Delta Egy, akit mindig elbűvölt, amikor beüzemelték az apró gépet. Az utóbbi időben, a mikromechanika világában a tények mintha már maguk mögé utasították volna a képzeletet.
A Micro Electro Mechanical Systems (MEMS)-féle mikrobot a high-tech felderítés legmodernebb eszköze volt – úgy is hívták: fali szúnyog-technológia.
Szó szerint.
Bár a mikroszkopikus, távirányítással működő robot sci-fibe illőnek hangzik, ilyeneket valójában már az 1990-es évek óta alkalmaznak. A Discovery magazin 1997 májusi számának címlapsztorijában légi és vízi modellek is szerepelnek. A mikroszkopikus tengeralattjárókat az emberi vérkeringésbe is be lehet injekciózni, mint a Fantasztikus űrutazás című filmben. Ezeket már modern orvosi berendezésekben is használják, hogy az orvosok távirányítással is képesek legyenek bejárni az érrendszert, élőben figyeljék az ottani történéseket, és vérrögöket tudjanak lokalizálni anélkül, hogy a szikéhez nyúlnának.
A repülni tudó mikrobot megépítése furcsamód még egyszerűbb volt. A Wright-fivérek óta ismertek azok az aerodinamikai megoldások, amelyekkel egy gép a levegőben tartható, így már csak a miniatürizálás maradt hátra. A NASA-nál a jövőbeli Mars-kutatásokra tervezett első, személyzet nélküli, távirányítással működtetett repülő mikrobotok még jó néhány centiméter hosszúak voltak, de a nanotechnológiában, a könnyűsúlyú energiaelnyelő anyagok kifejlesztésében és a mikromechanikában elért eredményeknek köszönhetően a repülő mikrobot mára már valóság.
Az igazi áttörés a biomimika területén történt, a jó öreg anyatermészet utánzásának tudományában. Kiderült, hogy a szitakötő ideális prototípusa lehet a fürge és hatékony mikrobotnak. A Delta Kettő által éppen irányított PH2 modell csupán egy centiméter hosszú volt, akkora, mint egy szúnyog; páratlan mozgékonyságát és hatékonyságát két pár átlátszó, ízületesen illeszkedő, szilikonhártyás szárnyának köszönhette.
A mikrobotok területén az újabb áttörést az energia-utánpótlás megoldása jelentette. A mikrobot első prototípusai energiacellájukat csak úgy tudták feltölteni, ha közvetlenül egy erős fényforrás alatt lebegtek, ami nem tette őket alkalmassá kémkedésre vagy sötét terepen való bevetésre. Az újabb típusok számára azonban elég néhány centiméterre megközelíteni egy mágneses mezőt, hogy feltöltődjenek. Ami felettébb egyszerű, hiszen a modern civilizációban mágneses mezőket generálnak a mindenhol jelen lévő konnektorok, számítógép-monitorok, elektromos motorok, mobiltelefonok vagy hangfalak – úgyhogy a jelek szerint feltöltő egységekből soha nem lesz hiány. A célponthoz eljuttatott mikrobot majdnem korlátlan ideig képes hang- és képanyagot közvetíteni. A Delta Egység PH2-ese is már több mint egy hete közvetített mindenféle probléma nélkül.
A repülő mikrobot jelenleg hangtalanul lebegett az építmény központi termének mozdulatlan levegőjében, mint egy rovar valami hatalmas istállóban, magasan az ott dolgozó gyanútlan technikusok és a mindenféle tudományterületről összesereglett szakértők és tudósok feje fölött körözve. Ahogy a PH2 repdesett, Delta Egy két, beszélgetésbe merült ismerős arcot pillantott meg. Beszédes célpontok. Szólt Delta Kettőnek, hogy ereszkedjenek lejjebb hallgatózni.
Delta Kettő bekapcsolta a robot hangérzékelőit, beállította a parabola hangerősítőket és csökkentette a robot repülési magasságát, egészen addig, amíg az már csak alig három méterre lebegett a két tudós feje fölött. A jel gyenge volt, de a beszéd kivehető.
– Még mindig alig tudom elhinni – mondta éppen az egyik tudós. Hangjának izgatottsága azóta nem csökkent, hogy negyvennyolc órával ezelőtt megérkezett.
Beszélgetőtársa láthatólag osztozott izgatottságában.
– Gondoltad volna valaha is... hogy megéled?
– Soha – válaszolta a másik tudós, aki valósággal sugárzott az örömtől.
– Az egész egy csodálatos álom.
Delta Egy eleget hallott. Odabent láthatólag minden a tervek szerint haladt. Delta Kettő arrébb vezérelte a mikrobotot a beszélgetéstől, és visszairányította rejtekhelyére. Amint az aprócska műszert egy generátor hengere mellé állította, a PH2 elektromos cellái azonnal megkezdték a feltöltést, készülve a következő bevetésre.
furcsaságok
Nemzeti Felderítő Hivatal (NFH): Titkosabb, mint a Nemzetbiztonsági Ügynökség
Az NFH hat amerikai bázissal rendelkezik, több mint 10 000 ügynököt alkalmaz és több mint 10 milliárd dollár az éves költségvetése. Csúcsszínvonalú kémtechnikai arzenált tart fenn: az egész világon működő lehallgatórendszereket, kémműholdakat, távközlési eszközökbe épített titkos átjátszóchipeket; még egy globális tengeri felderítő hálózatuk is van, a Klasszikus Varázsló -- a tengerfenéken elhelyezett, 1546 mikrofonból álló titkos hálózat, amellyel a bolygón lévő összes hajó mozgását nyomon lehet követni.
Lopakodó hajó: Tengeri árnyék
A Lockheed építette teljes titokban a híres Hughes bányahajóban mint vízen úszó szárazdokkban a Tengeri árnyékot (Sea Shadow), ami az "lopakodó bombázó" vízi megfelelője. A SWATH (a vízfelülettel csak csekély mértékben érintkező kettős hajótest) jármű vízfelszín fölötti kialakítása a lehető legkisebb radarkeresztmetszetet szolgálja. A 160 láb (kb. 50 méter) hosszú, 70 láb (kb. 20 m) széles, 14 láb (kb. 4 m) merülési mélységű hajó vízkiszorítása 560 tonna; dízel-elektromos meghajtásával 13 csomó sebességre képes. A hajók fedélzetei radarjai még közelről sem érzékelik.
Különleges erők különleges felhatalmazással
A három, egyenként százötven fős egységből álló amerikai Delta Force az egyetlen olyan harcoló egység, melynek akciói az elnöktől kapott felhatalmazás alapján teljes mentességet élveznek a törvények előírásai alól.
A 25-ös számú elnöki rendelet (ER 25) a Delta Force katonáinak „mentességet biztosít mindenfajta büntetőjogi felelősség alól”, ideértve az 1876-os Posse Comitatus törvényt is, amely bünteti a katonaság személyes érdekekért, honi rendfenntartásra vagy engedély nélküli titkos akciókra való felhasználását. A Delta Force tagjait nagy gonddal, egyenként választják ki a Készültségi Csoportból (KCs), mely a North Carolina-i Fort Braggben állomásozó Különleges Kommandó parancsnoksága alá rendelt titkos intézmény. A Delta Force emberölésre kiképzett katonákból áll – szakterületük a kommandós bevetés, a túszmentés, a meglepetésszerű támadás és a rejtett ellenséges erők kiiktatása.
AURORA projekt: 3000 mérföld per óra… (jelenleg)
Az Aurora volt az egyik olyan repülőgéptípus, melynek létezéséről elvileg senkinek nem lett volna szabad tudnia, mégis mindenki tudott. Még a Discovery Chanelen is bemutattak egy kisfilmet a nevadai Groom-tónál végrehajtott próbarepülésekről. Valószínűleg már sohasem lehet megállapítani, hogy a titok hogyan szivároghatott ki: a hangrobbanások miatt, amelyeket Los Angelesben is hallottak, vagy mert sajnálatos módon egy északi-tengeri olajfúró torony személyzete meglátta repülés közben, vagy mert egy adminisztrációs hiba folytán az Aurora leírása bennfelejtődött a Pentagon költségvetésének nyilvánosságra hozott változatában. Most már mindegy, a titok kipattant: az amerikai hadseregnek egy 6 Mach sebességre is képes repülő van a birtokában, és nem a rajzasztalon, hanem fent az égen.
A Lockheed kifejlesztette Aurora alakja egy lapított rögbilabdához hasonlít. Harminchat méter hosszú, húsz méter széles, és mint egy űrrepülőgépet, hőálló kerámiaburkolat fedi. Sebességét elsősorban a forradalmian új Pulzáló Detonációs Hullám Hajtóműnek köszönheti, amely tiszta folyékony hidrogént éget el, és félreismerhetetlen, fodros kondenzcsíkot húz maga után az égen. Emiatt nem is száll fel máskor, mint éjjel.